Olyan színe volt már a falu utolsó boltjának kirakatába szorult meggyes rágó eredetileg meggypiros csomagolásának, mint amikor egy kocsmai verekedés után valaki véreset köp a betonra. A nap szívta ki, attól lett ilyen rózsaszínes. Olvadós rágó volt, amivel nagyokat lehetett csámcsogni, és mielőtt intenzív meggyes ízt kibocsátva magából cseppfolyósodott volna a szájban, hatalmas buborékot lehetett fújni belőle.
Nyugati termék volt, amit kezdetben úgy csempésztek át a határon, majd egy forgalmazó vállalat legálisan hozta be az országba. De már évek óta sehol nem lehetett kapni meggyes ízesítésű olvadós rágót, a rossz nyelvek szerint azért, mert betiltották azt a vegyszert, aminek köszönhetően meggy felhasználása nélkül is elő lehetett állítani ezt az ízvilágot. Mérgező – mondták ki rá a szentenciát, de ez persze egyáltalán nem érdekelte azt a sok gyereket, akik nagyon szerették a meggyes olvadós rágót. Úgyhogy amikor kivonták a forgalomból, a közértek sírástól és toporzékolástól voltak hangosak.
Hogy a meggyes rágó miként szorult be oda, a falu utolsó boltjának kirakatába, nem tudni, valószínűleg egy leltár alkalmával csúszhatott be az üveg mögé. Egészen addig észre sem vette senki a rózsaszínűre fakult csomagot, amíg egy delegáció nem érkezett a faluba. Egy kövérkés, magas hangú férfi haladt elöl, hatalmas pocakját kidüllesztve. Mindig mindenhova a hatalmas pocak érkezett meg először, így a falu utolsó boltjába is. A férfi afölött nézett át, amikor megakadt a szeme a kirakatba szorult utolsó meggyes ízű olvadós rágón. A tiltott gyümölcs szókapcsolat csak szerényen és sután mosolygó kíséretének jutott eszébe, a pocakos ember másképpen kapcsolt: neki kicsi gyermeke és az ő panaszos, sírós hangja ugrott be. Jó tíz éve lehetett, amikor megpróbálta elmagyarázni neki, hogy soha többé nincs már meggyes-olvadós. Van viszont helyette citromos, málnás és epres. – A citromos keserű, a málnás túl édes, az epres meg rózsaszín, és az kislányoknak való – választotta sírva és persze toporzékolva a mára délceg fiatalemberré cseperedett akkori kisfiú.
A pocakos ember kíséretével együtt bevonult a boltba, és kérte a meggyes olvadós rágót. A pénztáros kislány fel sem nézett az okostelefonjából, megrántotta a vállát, és közölte, hogy az nem eladó. A pocakos nem szokott hozzá, hogy visszautasítsák, ezért megköszörülte a torkát, s úgy mondta: „És ha nem kérem, hanem követelem?” A lány erre nem válaszolt. A pocakos már vöröslő fejjel fenyegetőzött, de a lány kijelentette: „Csak örülök, ha kirúgat, úgyis el akarok innen húzni”. A főnökéhez irányította, hátra, a raktárba. A pocakos megdöbbent a flegmaságon, és kimérten elindult a raktár felé. Ott állt a falu utolsó boltjának tulajdonosa, csípőre tett kézzel. Mintha tudta volna, miért jön a nagy ember. Végighallgatta a magas lóról előadott beszámolót a síró kisfiúról és a mérgező meggyes olvadós rágóról, és akkor sem vesztette el a türelmét, amikor a pocakos fennhangon követelte, hogy adja el neki a kirakatba szorult utolsó rágót.
„De hiszen akkor megbüntetnek” – mondta a boltos, majd hozzátette, hogy ő tiszteli a törvényt. A pocakos éktelen haragra gerjedt. Közölte vendéglátójával, a falu folyamatosan izzadó polgármesterével, hogy kerül, amibe kerül, zárassa be a boltot. Így is lett: hoztak egy rendeletet, a bolt bezárt, de a rágót csak nem tudták kipiszkálni a kirakatból. Betörték hát az ablakot, és a délceg fiatalemberré cseperedett kisfiú megkapta az utolsó meggyes-olvadóst. Nem ízlett neki, ezért kiköpte a kukába.
A bolt ablaka pedig úgy maradt, kitörve. Először csak az ablakkeretet, majd az ajtót lopták el. Később vitték a gerendát, és eltüzelték. Végül a téglákat is elhordták és beépítették. Azóta sincs bolt a faluban.
