Képzeljünk el egy nagyvárost, abban egy sugárutat, azon egy forgalmas kereszteződést gyalogátkelővel és a hozzá való lámpával. Nincs szükség nagy fantáziára, talán már meg is jelent az olvasó lelki szemei előtt a csomópont. Egyetlen dolgot kell még hozzáképzelnünk mindehhez, hogy a feje tetejére állítsa az egészet: egy fát.
Egy sudár fát hatalmas lombkoronával közvetlenül a gyalogátkelő mellett. Persze ez a fa nem volt mindig ilyen terebélyes, és nem is egy perc alatt nőtt ilyen nagyra. Amikor a közéleti jöttmentek elültették valami senkit nem érdeklő jótékonysági akció keretében, akkor még olyan csenevész volt, hogy a képzeletbeli nagyváros kertészetében utasításba adták az ezzel foglalkozó munkásoknak: nehogy vizet pazaroljanak rá, úgyis teljesen hiábavaló az egész.
A kis fa annak köszönheti a túlélését, hogy van mögötte egy borzasztóan elhanyagolt kocsma. Jóformán senki nem jár már oda, mert a környék felkapott lett, és csupa-csupa olyan lokál nyílt, amit jobb helyeken már csak úgy hívnak, hogy jó helyek. Éppen ezért a borzasztóan elhanyagolt kocsmában sima csapvízzel mossa fel a padlót a tulajdonos, aki egy személyben csapos és takarító is. Nem a vendégek után takarít, hanem csak úgy megszokásból vagy talán babonából. A vizet évek óta a fa tövére önti, így az szép lassan gyökeret eresztett, törzse és ágai megvastagodtak, lombkoronája sűrű és dús lett.
Annyira, hogy egy idő után eltakarta a gyalogátkelő közlekedési lámpáját. Igaz, nem teljesen. A tilos jelzés piros fénye azért átviláglott a zöld levelek között, télen pedig, amikor a fagyban csupaszon maradtak az ágak, minden szín remekül látszott. Az átkelni vágyók eleinte bosszankodtak, amikor nem tudták eldönteni, leléphetnek-e a járdáról, de idővel találtak megoldást. Nyakukat nyújtogatták, ugráltak, vagy átkiabáltak a túloldalra, és megkérték az ott ácsorgókat, mondják már meg, milyen színt mutat a lámpa, mert nem látják a fától. A fa leveleitől. A túloldalon állók furcsállták a kérést, de mindig segítettek az odaát rekedteknek. Aztán azok a járókelők, akiket már nagyon zavartak az álcahálóként viselkedő levelek, civil szervezetbe, majd pertársaságba tömörültek. Tüntetést szerveztek, aláírást gyűjtöttek, majd petíciót szerettek volna átnyújtani az illetékesnek, megoldást követelve. De a petíciót nem vette át senki a hivatalban. Egy osztályvezető ment ki a dühös tömeg elé, és közölte, hogy átszervezések miatt a hivatal már nem illetékes az ügyben. Jogutódjával szemben komoly emberi, szakmai és legfőképpen politikai aggályok merültek fel, úgyhogy sajnos nem tud érdemben foglalkozni a fa ügyével és a tüntetők gondjával, mondta.
A furcsa helyzetek furcsa megoldási kísérleteket szültek ebben a furcsa, képzeletbeli nagyvárosban. Mivel a lakók sosem próbálták ki, milyen az, ha egy problémát észszerűen oldanak meg, nem tudták, kihez fordulhatnának. Úgyhogy a fa csak terebélyesedett tovább, és a levelei is maradtak a helyükön.
Történt néhány baleset, hiszen az átkelők továbbra sem látták jól a jelzést. Néhány ember összetörte magát kicsit. A képzeletbeli nagyváros vezetése azonban mindig azt hangoztatta, hogy nem a fa és nem a levelek miatt történt mindez. Közleményt adtak ki ilyenkor, és az egyén felelősségét hangsúlyozták. Egy nap azonban az egyik városi osztályvezető gyermeke került bajba. Nem látta a tilos jelzést, elindult a zebrán, egy teherautó épphogy csak le tudott fékezni előtte. A gyermek úgy megijedt, hogy elejtette kedvenc mandulás jégkrémét. Sírva is fakadt menten. Az osztályvezető intézkedett. Másnap kivágták a fát. Jó, hogy ilyen fák és ilyen nagyvárosok csak a képzeletünkben léteznek!
