Kezdjük hátulról, a legutóbbi jó hírrel: a Nemzetgazdasági Minisztérium állítja, hogy visszaköveteli a már kifizetett, 230 milliónyi uniós, valamint 17 milliónyi állami támogatást, amit egy ingyenenergiát termelő masina – magyarul: örökmozgó – kifejlesztésére ítéltek oda korábban. Hogy vissza is kapták-e a pénzt, más kérdés, de most ne foglalkozzunk ezzel. Mivelhogy van másik jó hír is. Mégpedig az, hogy bár nem akarok nagy szavakat használni, de talán – ismétlem, talán – sikerül ezzel a pályázattal elérni, hogy ne legyünk a negyvencentis kilátók, a muslicáknak épített kalandparkok és a letérkövezett garázsfeljárók országa. Mert mi is a baj az előbbi beruházásokkal? Hogy nem teremtenek új munkahelyeket? Hogy inkább az egészségügyre, az oktatásra kellene költeni a pénzt? Ez is igaz, de hol érdekli mindez a hon felemelésére felesküdött, polgári érzelmű, pufidzsekis hazafikat és üzletembereket?
A probléma az, hogy egy kukoricaföldre tervezett bicikliútra összesen egyszer érkezik a sokat köpködött Brüsszelből pénz. Ebből valamennyit vissza kell juttatni a pályázatíró komának, egy másik borítékot az unokabátyónak, akarom mondani a polgármester úrnak, és esetleg egy harmadikat a jegyzőnek is, ha akadékoskodna. Gondolni kell még a választókerületi elnökre, hiszen aki vele, pontosabban mindig izzadt, furcsán dadogó táskás emberével jó kapcsolatban van, az olyan, mintha felsőbb erőkkel szövetkezett volna saját jövőjének bebiztosítása érdekében. Marad valamennyi, amennyit le lehet csippenteni a támogatásból magunknak, noha nyilván hagyni kell ezt-azt a kivitelezőnek is. Igaz, őt meg lehet fenyegetni néhány váratlan ellenőrzéssel, de ahhoz is kell forrást találni. Másrészről ismerjük a mondást: zab hajtja a lovat, nem az ostor.
Az egyszer kifizetett, értelmetlen Patyomkin-beruházásokat idővel úgyis megtalálják az emberek, és vagy kiröhögik, vagy lerombolják, a kérdést az idő dönti el.
De az örökmozgó más. Először is: soha senkinek nem sikerült még bebizonyítania, hogy sikerült feltalálnia. Mindig hibádzott valami. Például elfogyott a pénz a kifejlesztéséhez. De most már ez sem nagy ügy, hiszen olyan jó világban élünk, hogy az innovatív feltalálók bármikor bármire bejelenthetik, hogy „elkutatták” a rendelkezésükre bocsátott forrásokat, úgyhogy kérnek még. Szépen kérik, ezért általában kapnak is.
Viszont megint csak nem ez a lényeg. Hanem az elkutatás mint olyan. Arra mindenki képes, és tulajdonképpen semmire sincs hozzá szükség. Egy soha meg nem valósuló örökmozgó pályázatát bárki meg tudja írni, tehát a pályázatíró koma fölösleges. Az akadékoskodó jegyzőt, a velünk közeli rokonságban álló polgármestert szintén kihagyhatjuk a képletből, mivel az örökmozgónak nem kell telket vásárolni. Nyugodtan beleírhatjuk a forrásigénylő anyagunkba, hogy a világ legkisebb, egy hátizsákba is beférő örökmozgójára kérjük a pénzt. Ez csak további elkutatásokat idézhet elő. Az innováció nincs ingyen!
Választókerületi elnökünk mindig izzadt, furcsán dadogó táskás emberét nem kerülhetjük meg, de hát egyrészt neki is élnie kell valamiből, másrészt ha tőlünk nem kapja meg a jussát, akkor mástól veszi el, nem igaz? Hogy a kivitelezőre mennyire nincs szükség, azt nem is említjük, csak egy szerény javaslatot fogalmaznánk meg, amivel mind a haza felemelkedését, mind a polgári érzelmű, pufidzsekis hazafiak és üzletemberek gyarapodását elősegítenénk: nyújtsanak be pályázatot mindannyian, együtt és külön-külön is.
A tisztelt Nemzetgazdasági Minisztérium pedig legyen szíves, utaljon mindenkinek pár száz milliót, aztán követelje vissza az oktalanul elkutatott pénzt. Így legalább egy örökmozgó biztosan elkészülne.
