Eddig nekem egyetlen ilyenen sikerült részt vennem. Hogy hol, nem lényeges. Hogy mikor, az sem, legyen elég annyi, hogy egy eksztatikus kampány szerves részét képezte. Hogy milyen pártállású volt a polgármester, és hogy ki volt a meghívott felszólaló, azt is fedje homály. (Különben is, a faluból lett városka első embere kipróbálta a közéleti barikád mindkét oldalát. Mit kipróbálta! Alaposan belakta azokat!) Ami számomra lényeges volt a ceremóniából, az az ökör. Tudom, nem túl magasztos, hogy egy ilyen történelmi kontextusba helyezhető eseményből ez érdekelt a legjobban engem: az ökörsütés, méghozzá az iskola udvarának bitumenpályáján. Mentségemre szolgáljon, hogy egyrészt fiatal voltam még akkor a közélethez, sőt a várossá nyilvánítás alkalmából csapolt ingyensörhöz is. Másrészt nem csak én voltam így ezzel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a faluból lett város ökrének a sorsa. Előre szólok, tanulságos történet lesz ez, sőt egyenesen áthallásos. Nemcsak a gasztronómiánk van benne ebben a bitumenre csorgó zsírtól tocsogó sztoriban, hanem a velünk élő posztkádárista látásmódunk, életszemléletünk, gondolkodásunk és mindenünk is.
A következő történt a faluból lett város ökrével. Reggel nyolckor nyársra húzták, kilenckor már forgott is szépen az a szegény állat. Csakhogy egy órával a meghirdetett pecsenyézés kezdete előtt szőrén-szálán eltűnt az egész ökör. Jöttek az ismerősök, a barátok, a befolyásosok, és megették őt, mielőtt a falubelieknek jutott volna akár egy szelet is. De ez persze mit sem változtat azon, hogy ez a nap az örömé és az összefogásé volt. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan így is igen büszkék voltak újdonsült városuk nagy-nagy sikerére!
