A jelölt ideges lett. Homloka gyöngyözni, keze remegni kezdett. Korábban mindig érces hangja most olyan volt, mint egy nyüszítő kutyáé. Szíve szerint inkább mérges lett volna, de ez egyszerűen nem ment neki. Pontosan tudta ugyanis, hogy ezúttal nem tudja senkire rákenni azt, ami miatt igencsak fő a feje. Nem volt népszerű a körzetében. Nézegette a felméréseket, és mindegyik szerint – a belső és a külső használatra készültek szerint is – rosszak voltak a számok. Méghozzá nagyon. Na jó, most az egyszer legyünk őszinték, mondta csak úgy magának, mormolva: a számok igazából rettenetesen rosszak, ha nem mindjárt csapnivalóan pocsékak.
A jelölt bedobott mindent. Arcmásával plakátolta tele a kerületét. Így mondta mindig, „a kerületem”, pedig igazság szerint nem is itt született, nem is lakott itt. Pont azért tette őt ide a pártja, mert odahaza már mindent – vagy talán kicsivel többet is – tudtak róla. Aztán amikor már itt is ráírtak, ráfirkáltak mindent – vagy talán kicsivel többet is – a plakátjaira, akkor leszedette őket. Utána intézkedett, hogy a kerületében lévő falvak önkormányzati televíziói adják le a beszédeit. De ez is rontott a számokon – mert hát a jelölt híresen rosszul beszélt. Utána elkezdett házról házra járni, hogy meghallgassa az emberek panaszait. Ez jó ötletnek tűnt, viszont már az első helyen annyit keseregtek neki, hogy ráesteledett. A számok meg még mindig nagyon rosszak voltak.
A jelölt magába zuhant. Már arra készült, hogy ott áll majd a szőnyeg szélén a pártigazgató irodájában, és kénytelen lesz beérni azzal, hogy a megyei közgyűlés padjait koptathatja. Ami persze jó pénz, de hát a jelöltet nem csak a pénz érdekelte. Nem is csak a hatalom. Hanem a hírnév. Meg a tudat, hogy akár minden áldott nap benne lehetne az esti híradóban. Fel is ütötte a laptopját, hogy megnézze, hol fog parkolni a közgyűlés épülete előtt, amikor betoppant a személyi titkára. Széles, letörölhetetlennek látszó vigyor terült szét az arcán. Máris tudta a jelölt, hogy mi lesz a következő mondat, amit öt másodpercnyi hatásszünet után hallani fog: „Van egy ötletem.” A személyi titkár állt öt másodpercig, figyelte a jelölt arcát, aztán megszólalt: – Van egy ötletem.
Hevesen megragadta a jelölt kezét, és elkezdte húzni maga után.
A pince felé haladtak. A személyi titkárnak be nem állt a szája, a beszédébe iktatott hatásszüneteket ugyanúgy elfelejtette, mint felkapcsolni a villanyt, de ez most nem volt érdekes. Ellenben a látvány, ami fogadta őket odalent, na az érdekes volt. Több tonna krumpli hevert ott zsákokban. Látszott, hogy folyamatosan érkezett ide a burgonya, méghozzá jó régóta, mert egy-két zsákban frissnek tűnt, de kicsit távolabb már kicsírázott, ráncos, aszott volt. A sarokban meg már gusztustalan, fekete, kátrányszerű löttyé fonnyadt. Igazság szerint ragacsos lett tőle a legfrissebb, aranylóan sárgálló burgonya is. A személyi titkár kuncogott. Hiénakacaját félbehagyva mondani kezdte: ez a trutyi olyan régóta itt van már. Talán még ők hozták ide, mondta jelentőségteljesen, majd felhúzott szemöldökkel annyit fűzött hozzá: akkor! Ebből a jelölt értett is mindent. Csak azt nem értette, hogy mi köze van a sötétben bűzölgő, gusztustalan kupacnak az ő politikai karrierjéhez.
A személyi titkár látta a tanácstalanságot. Adott egy pár kesztyűt a jelöltnek, pakolni kezdték a krumplit. Ezt most szét fogjuk osztani a kerületben. A te kerületedben. Azt is mondta, hogy ettől majd a számok is jók lesznek. A jelölt történelmi tanulmányaira gondolt, meg tanára szavaira, miszerint a szélsőségek mindig jól mímelték a szociális érzékenységet, de aztán meglátta a leghosszabb, az összes többi fölé kúszó burgonyacsírát, és pakolni kezdett. Ha kicsit öklendezve is.
Közben végig-végig a számokra gondolt.
