Sakaréti Tivadar kinézett az ablakán, és nem hitt a szemének. Leesett a hó. Beborított mindent az udvarán: a füvet, a fákat, lefedett úszómedencéjét, kerítésének oszlopait, az autóját, az ősz óta kint felejtett kerti szerszámokat, tavaly elpusztult kutyájának ólját, a kerekes kutat, amiből soha egyetlen vödör vizet sem húztak fel, hiszen csak díszként állt Sakaréti Tivadar udvarában. Ezzel az egésszel – mármint hogy leesett a hó – nem is lett volna semmi baj, mert mégiscsak tél van. Csakhogy Sakaréti Tivadar gyűlölte a havat. Nem tudott rá választ adni, miért, rossz személyes emléke nem fűződött hozzá, még csak nem is arról volt szó, hogy sokat kellett volna lapátolnia a havat életében. Nem. Egyszerűen csak gyűlölte. Nem hatották meg sem a csillag formájú pelyhek, sem a fehérbe öltözött táj.
Sakaréti Tivadar mindig bal felső ajka felhúzásával jelezte a világnak, hogy ő most éppen fintorog. Ezúttal is így tett. Kiment volna az udvarra, hogy megnézze, mennyi hó esett, és hogy jól látja-e, amit lát. De amint kinyitotta az ajtót, a felső ajak a helyére ugrott. Egy fehér kezeslábast viselő, borostás férfi állt az ajtajában, kezében hivatalos okiratnak tűnő papírral. A borostás olyan bamba képet vágott, mint akit most dobtak le Sakaréti Tivadar kertjébe a Marsról. Az sem árnyalta a képet, amikor a férfi szólásra nyitotta a száját. Köszönés helyett a lényegre tért. „Meghoztuk a havat! Itt kellene aláírni, aztán mennénk is tovább.” Sakaréti Tivadar nem értett semmit. Tudta, hogy nem fog sokkal közelebb kerülni az igazsághoz, ha kérdezősködni kezd, de azért úgy volt vele, hogy egy próbát megér. Faggatni kezdte a fehér kezeslábasba burkolt alakot. Azt akarta megtudni, hogy miféle havat hoztak. Hogy ki küldte a havat, melyik hivataltól jöttek, kell-e fizetni a fuvarért. Hiszen ő nem rendelt ilyesmit.
Amikor ezt Sakaréti Tivadar kimondta, egy pillanatra megijedt. Rájött, hogy beszállt a játékba. Ahelyett, hogy ennek a málészájú alaknak az arcába ordította volna, hogy vigye innen ezt a rohadt havat oda, ahonnan hozta, úgy csinált, mintha legalábbis bevett szokás lenne, hogy bizonyos emberek havat rendelnek az udvarukba, mások pedig kiszállítják nekik azt. A borostás bamba meg sem próbált válaszolni, egyre csak a papírt mutogatta Sakaréti Tivadarnak, meg hogy hol kell aláírnia. A házigazda ezt meg sem hallotta, már ott tartott, hogy átnézett ezen a hebegő-habogó alakon, pontosabban csak a válla felett, de amit ott látott, arra nem volt felkészülve. Ekkor vette észre, hogy az udvarában fehér overallos munkások terítették szét a havat. Az egyik brigád lapátolta egy hatalmas teherautó platójáról, az égig érő kupacból a kisebb buckákat, amit egy másik csapat terített szét Sakaréti Tivadar kertjében. Ecsetekkel, spaklikkal, homokozólapáthoz hasonló kis szerszámokkal helyezték el a havat mindenhova. A fűre, a fákra, a lefedett úszómedencére, a kerítésének oszlopaira, az autóra, az ősz óta kint felejtett kerti szerszámokra, a tavaly elpusztult kutya óljára és a kerekes kútra, amiből soha egyetlen vödör vizet sem húztak fel, mert csak díszként állt ott. Ez a szorgalmas, az ecsetekkel nyomasztóan nagy csöndben sertepertélő brigád olyan volt, mint egy gyilkosság után helyszínelő csoport.
Abban a pillanatban, ahogy Sakaréti Tivadar arcát elhagyta a felháborodottság, és a döbbenet ült ki rá helyére, egyszer csak előtte termett egy öltönyös figura. Talán mondani sem kell, ő is tetőtől talpig fehérben volt. Gyengéden karon fogta a házigazdát, és szelíden kivonszolta az utcára, hogy megmutassa, mi van ott. Konvojnyi fehér teherautó, telis-tele hóval. Sakaréti Tivadar egyből tudta, hogy alá kell írnia a papírt, különben megkapja az udvarába az egész rakományt. Az öltönyös elmosolyodott. Fogai vakítóan fehérlettek.
