Orkai Vazul nem az a barátkozós típus. Egészen nyugodtan mondhatjuk, hogy tipikusan magának való fickó. Feleslegesen nem keresi senki társaságát, és igazság szerint mindent megtesz, hogy mások se nagyon akarjanak a kedvében járni. Azt szokta mondogatni, ha nagy ritkán egyáltalán szóba áll valakivel, hogy „abból mindig csak a baj van, ha mások beleszólnak az életembe”. És különben is, nála jobban senki nem tudja, hogy valójában mi neki a jó.
Orkai Vazul ezért aztán ha tehette, nem is nagyon mozdult ki otthonából. Az amúgy csöppnyi, de ritka lakájos otthon úgy volt tökéletes, ahogy ő magának berendezte, abban mindenki más már zavaró tényezőként, betolakodó idegenként hatott volna. Még úgy is, hogy egyébként ez a bizonyos betolakodó elem szépen, illedelmesen bekopogtatott volna Orkai Vazul amúgy csöppnyi, de ritka lakályos otthonába.
Ám a minap – hogy, hogy nem – úgy alakult, hogy ennek a magának való alaknak nem volt más választása: világot kellett látnia. Kevésbé nagy szavakat használva, ki kellett mozdulnia otthonról. Egyszerűen így hozta az élet, de persze Orkai Vazul ezt nem nyelte le ilyen könnyen. Eleinte dúlt-fúlt, csapkodott, persze magában, amit csak azért hagyott abba, mert rájött, hogy mennyire röhejes, hogy csöppnyi, de ritka lakályos otthonát maga ordítja tele válogatott káromkodásokkal csak azért, mert hosszú idő után egyetlenegyszer valami nem tökéletesen úgy alakult az életben, ahogy azt elképzelte. Aztán gondolkodni kezdett. Belátta például, hogy a nagy utazást nem ússza meg, de valahogy csak ki kéne küszöbölnie, hogy mondjuk valaki mellé üljön a vonaton. Orkai Vazul ugyanis nemcsak magának való, de puritán ember is volt, ki nem állhatta a rongyrázást mint olyat.
Ezért arra gondolt, hogy maga mellé teszi az úton kedvenc hátizsákját, hogy jelezze a felszállóknak (értsd: az alkalmi betolakodó idegeneknek), hogy ez a hely bizony foglalt. Ahogy ezt kigondolta, mindjárt eszébe is jutott, hogy ezt a húzást hivatalossá lehet tenni azzal, hogy vesz egy jegyet a táskájának. Ennyi még belefért közmondásos puritanizmusába. Viszont eszébe jutott, hogy a vonaton négy ülés tartozik egybe, és attól, hogy melléje nem ül senki, vele szembe még odafurakodhat valami rém kellemetlen alak, aki egész úton fárasztja majd a szövegelésével. Meg a puszta lényével. Ezért aztán Orkai Vazul három táskának vett helyjegyet. Meg magának természetesen. Biztos, ami biztos, ugye. De aztán nem állt meg itt, agyába ugyanis befészkelte magát a gondolat, hogy ha már vett négy jegyet tökéletes útja, vegytiszta magánya és perfekt elszigetelődése érdekében, akkor miért ne vehetne magának annyi helyjegyet (és mindegyik ülésre egy-egy újabb hátizsákot), hogy teljesen egyedül zötyöghessen úti célja felé. Ez így már nem annyira puritán, de hát Orkai Vazul úgy volt vele, hogy ebből később úgysem csinál rendszert. Úgy volt vele, hogy egyszer mindenki megengedheti magának az ilyesmit.
Na de – szaladt át szélsebesen a kétségbeesés Orkai Vazul elméjén – hogy fog ő felvinni a vonatra hetvenkilenc hátizsákot? A sajátját még felcígöli, az rendben van, talán még hármat vagy négyet el tudna vinni, de a maradékkal mi lesz? Igazi szellemi kihívás elé állította saját magát. Amit most már nem toporzékolva, csapkodva kívánt megoldani, hanem elmélyülve, töprengve. Arra jutott végül, hogy hirdetést ad fel, és hordárokat szerez. Nem ígért nekik sem sok pénzt, sem valami extra fényes megbecsülést, elvégre semmi különlegesről nem volt szó, csak közönséges cipekedésről. Ráadásul nem is valami nagy súlyt kellett megmozgatni, és nem is hosszú ideig. Össze is jött a válogatott társaság, csupa rossz arcú, minden hájjal megkent tróger. Orkai Vazul egy pillanatra megijedt, bevillant neki, hogy még az is lehet, hogy ezek az emberek esetleg kilopnak valamit a hátizsákjából. De úgy volt vele, hogy nem baj, tegyék csak. Ennyit bőven megér az ő tökéletes utazása.
