De a legrosszabb az volt, amikor az automatába bedobott apró csak úgy átcsúszott a nemzeti tulajdonban lévő gépen. Egy dolog, hogy így nem képződött bevétel a központ számára, de ott valamiért azt gondolták, hogy a kávé nélkül maradt vásárlók úgy érezhetik, rájuk mondott nemet az állam. Vagyis a nemzet. Pontosabban az a bizonyos nemzeti kéz, amiben az összes automata van. Húzogatta is mindenki az érméket az automaták oldalán, de hiába. A pénz mindig szomorúan visszahullott, és a festék is kopott.
Egy fontos alkatrészt kellett felszerelni emiatt a központból az automatára. Egy kis alumíniumlapot, amin végig lehet húzni az érméket, és akkor egyrészt nem kopik a masinák oldalán a festék, másrészt bent marad a pénz a gépben. Erre közbeszerzést írtak ki, amit a hivatali erős ember már említett rokonának a testvére nyert meg. Annak volt egy szobatársa, a kivitelező, az ő cége fúratta fel az automatákra az alumíniumlapokat.
A terv működött, a pénz innentől kezdve tényleg bent maradt a sarki közértben felállított kávéautomatában. Csakhogy többé már soha a büdös életben nem jött ki belőle egyetlen adag kávé sem. Egy sem. A közértesek többször is jelezték ezt a központnak, de ott csak annyira voltak képesek, hogy iktatták és archiválták a megkeresést. Mindig arra hivatkoztak, hogy kapacitáshiány van.
