Valahogy semmi, de tényleg semmi nem stimmelt a sarki közért kávéautomatájával, amióta beállt az a nagy változás, amiről már hónapok óta sutyorogtak a bolt dolgozói. Az történt ugyanis, hogy államosították a kávéautomatákat. Persze ezt a folyamatot nyilvánosan és hivatalosan soha senki nem nevezhette így, erre az esetre fegyelmit helyezett kilátásba a vezetőség. „Nemzeti kézbe került” – így kellett mondani. De ha valaki így emlegette is, attól még nem oldódtak meg a gondok azzal az automatával.
Volt, hogy nem folyt bele a víz a masinába, mert nem ért ki időben a Nemzeti Automatakezelő Központ csőtisztítással megbízott munkatársa. Ennél is nagyobb gondot okozott, amikor nem folyt ki belőle a víz. Aminek meg az volt az oka, hogy sokszor olyan hosszú ideig voltak rosszak az automaták, hogy kővé dermedt bennük a kávépor. Azt meg akkor sem tudta kávévá oldani a víz, amikor nem állt éppen semmilyen akadály az útjában. Persze csak abban az esetben volt ez gond, ha nem hiányzott a por az automatából. Mert megesett, hogy abból is hiány volt. Ennek speciel mindenki tudta az okát. A kávéporszállítással megbízott fiúról, aki terített a szóban forgó régióban, azt beszélték a dolgozók, hogy „nem ő a legélesebb kés a fiókban”, és csak azért kapta ezt a pofonegyszerű, ám számára mégis teljesíthetetlen munkát a Nemzeti Automatakezelő Központtól, mert a helyi hivatal erős emberének a rokona. Állítólag!
Megesett az is, hogy elfogyott a műanyag pohár. A sarki közért dolgozói egy ideig összevissza sutyorogtak, próbálták kitalálni, hogy miért nem érkezik utánpótlás a központból. Az egyik elméletük az volt, hogy a külvárosi fröccsöntő üzemből mindenki lelépett, és ott most betanítás zajlik, amolyan gyorstalpaló. Mások állították, hogy ez mese, a valóság az, hogy hamarosan új nemzeti pohárszabványt fognak kidolgozni, és addig nem akarnak egy darabot sem legyártani a már elavult típusból. Csak idő kell, amíg megtörténik a hangolás a központilag jóváhagyott és egységesített szabadalomra. Egy időben úgy oldották meg a sarki közértben a pohárhiányt, hogy a takarítónőt megkérték, üljön ott az automata mellett egy ronggyal és egy üvegpohárral. Ha valaki kért inni, odaadta a poharat, aztán el is törölgette. Pont annyi ideig üldögélt ott a néni, amíg meg nem kedvelték a boltba járók, csak aztán leszóltak a központból, hogy ezt azért mégsem kéne. Úgyhogy a takarítónő nagy szomorúan visszatért a takarításhoz.
De a legrosszabb az volt, amikor az automatába bedobott apró csak úgy átcsúszott a nemzeti tulajdonban lévő gépen. Egy dolog, hogy így nem képződött bevétel a központ számára, de ott valamiért azt gondolták, hogy a kávé nélkül maradt vásárlók úgy érezhetik, rájuk mondott nemet az állam. Vagyis a nemzet. Pontosabban az a bizonyos nemzeti kéz, amiben az összes automata van. Húzogatta is mindenki az érméket az automaták oldalán, de hiába. A pénz mindig szomorúan visszahullott, és a festék is kopott.
Egy fontos alkatrészt kellett felszerelni emiatt a központból az automatára. Egy kis alumíniumlapot, amin végig lehet húzni az érméket, és akkor egyrészt nem kopik a masinák oldalán a festék, másrészt bent marad a pénz a gépben. Erre közbeszerzést írtak ki, amit a hivatali erős ember már említett rokonának a testvére nyert meg. Annak volt egy szobatársa, a kivitelező, az ő cége fúratta fel az automatákra az alumíniumlapokat.
A terv működött, a pénz innentől kezdve tényleg bent maradt a sarki közértben felállított kávéautomatában. Csakhogy többé már soha a büdös életben nem jött ki belőle egyetlen adag kávé sem. Egy sem. A közértesek többször is jelezték ezt a központnak, de ott csak annyira voltak képesek, hogy iktatták és archiválták a megkeresést. Mindig arra hivatkoztak, hogy kapacitáshiány van.
