Soha senki nem fogja megtudni már, hogy az a kocsma, amely csak egy volt a sok városszéli bádogbódés kocsma közül, miért zárt be. Hiszen pontosan ugyanolyan volt, mint a többi, nem drágább, nem olcsóbb. Ugyanúgy ragadtak a kiborult sörtől és a tablettás borból készült fröccstől az asztalokra borított viaszosvászon terítők, mint bárhol a közelben. A törzsvendégek sem más társadalmi csoportokból kerültek ki. Simlis taxisok, elgyötört buszsofőrök, megalázott hivatalnokok, enyveskezű zsebtolvajok, kispénzű egyetemisták. Meg úgy egyáltalán, mindenféle sötét lelkű népség, aki menekül a fény elől.
Ugyanúgy összeverekedtek itt a törzsvendégek olyan fontos dolgokon, hogy ki a jobb csatár a Fradiban, meg olyan jelentéktelen semmiségeken, hogy melyik miniszterelnök hazudott többet, és hát persze ölre mentek akkor is, ha a nőkről volt szó. Késelés is volt miattuk néha, de ebből a szempontból sem lógott ki egyik hely sem. Ha az egyik söntésben leszúrtak valakit egy színésznő szépsége ürügyén, akkor egy héten belül felzárkóztak a többiek. Mindig kiegyenlített volt az eredmény. Nem volt ez a kocsma semmihez túlságosan közel, de azért mindentől pontosan annyira volt távol, amennyire kell.
Aztán ez a kocsma bezárt. Jött az új tulajdonosa, akiről senki sem tudta, hogy tulajdonképpen kicsoda. Még a nevét sem tudta senki, ami persze nem is baj, elvégre egy ilyen helyen sok mindent el lehet intézni név nélkül. Különben is, vannak helyzetek, amikor nem árt, ha az ember nevét nem tudja senki. És ebben a kocsmában sűrűn adódtak ilyen helyzetek.
Jött tehát az új tulajdonos, hogy szétnézzen szerzeményében. Porosak voltak a falak, ragadtak az asztalok, a sarokban pedig alkarnyi indává vastagodtak a pókhálók. Csak a pókok mentek el messzire, mert ilyen helyre a légy se rak petét. Akkor minek maradjon itt egy pók, nem igaz? Az új tulajdonosnak így is tetszett a kocsma. Tudta, hogy sok munka lesz vele, de látott benne fantáziát. Egy dolog zavarta: kicsit szűknek találta. Pontosan tudta, hogy nem bővítheti a helyet, mert akkor mit szólna a többi bádogbódéban működő ivó. Kiközösítenék, és az veszélyes. Hamar kialakul itt a telt ház, de hamar tovább is állnak az emberek, úgyhogy mindig jó, ha ajánlják az ember helyét. Erről nem lehet lemondani olyan könnyen.
Az új tulajdonos ezért úgy döntött, legalább a látszatát megpróbálja elérni annak, hogy ez tulajdonképpen tágas hely. Ezért úgy döntött, apró tükrökkel fedi be belülről a bódét. Azok egymás képét visszatükrözve azt a benyomást keltenék, hogy azért mégiscsak nagyobb itt a tér, mint másutt. És ezzel talán sikerül elérni, hogy többen talán nem fognak inni idebent, de ide jönnek először, mert azt érzik, hogy ide bárki bármikor befér még. Persze nem fog, de amíg várnak, addig is fogyasztanak. Az meg mindenkinek jó.
Először csodálkoztak az új tulajdonos ötletén, de amikor elkészült, akkor belátták, hogy tulajdonképpen igaza van. Ugyanúgy nem kaptak levegőt az összezsúfolódott tömegben, mint eddig, ugyanúgy folyt róluk a víz, ugyanúgy kipirultak, de valahogy az volt az érzésük, hogy itt azért jó, vagy legalábbis jobb. Hogy belül tágasabb.
Az új tulajdonosnak azonban sokáig nem tetszett, amit látott. Hiszen ettől még ugyanúgy simlis taxisok, elgyötört buszsofőrök, megalázott hivatalnokok, enyveskezű zsebtolvajok, kispénzű egyetemisták, meg úgy egyáltalán, mindenféle fény elől menekülő, sötét lelkű népség járt ide, mint korábban. És attól nem mutattak szebb képet magukról, hogy bármerre nézett az új tulajdonos, mindenhol őket látta.
Egy idő után aztán mégis megszokta, sőt megszerette ezt a szedett-vedett népségből álló látványt. De annyira, hogy maga is kezdett úgy beszélni, úgy kinézni, mint romlott-züllött törzsvendégei. Be kellett látnia, hogy nem lóghat ki a sorból így sem.
