Nem bojkott kell, hanem mozgósítás

A választástól való távolmaradásról szóló vitáknak a Fideszben örülnek a legjobban.

A kormányoldal behozhatatlannak tűnő előnyét és a politikai versenyt torzító-korlátozó intézkedéseit látva az ellenzéki nyilvánosság időről időre feldobja a választások bojkottálásának gondolatát. A minap Hont András publicista tette közzé „utolsó szavait” a bojkottról mint az egyetlen észszerű lehetőségről. Vannak, akik egyetértenek vele, vannak, akik vitáznak. És vannak, akik nagyon örülnek, hogy az ellenzék megmondóembereit ez a kérdés tartja izgalomban. Őket leginkább a Fidesz környékén találjuk.

Remek elméleti vitát lehet folytatni a bojkottról, de a gyakorlatban – két és fél hónappal a választások előtt – kevés pusztítóbb téma van ennél. Bojkott ugyanis nem lesz. Kár ragozni a pró és kontra érveket. Azok az ellenzéki pártok, amelyek választókerületi szinten sem képesek koordinált jelöltállításra, hogyan lennének képesek a választástól való koordinált távolmaradásra? A beszéd a bojkottról semmivel sem visz közelebb a bojkotthoz, akár szükség volna erre, akár nem. Annyi „haszna” van, hogy elültetheti az ellenzéki szavazó fejében a gondolatot, hogy a részvételtől való tartózkodás megfontolandó opció. Rosszabb esetben megfontolhatja, sőt gyakorolhatja is ezt a tartózkodást.

A bojkottpárti érvelés szerint az ellenzék úgysem nyerhet ebben a választási rendszerben, ezért kellene a pártoknak és szavazóiknak a távolmaradás mellett dönteniük. Szerintem viszont az ellenkezőjét kell hangsúlyozni: azt, hogy a részvétel akkor is fontos, ha az ellenzék nem fog győzni. Ott ugyanis, ahol több párt is versenyben van, soha nincs előre lefutott választás. Magyarországon a politikai verseny minden torzulása – pontosítsuk: tudatos állami torzítása – ellenére ma még ez a helyzet. A Fidesz túlhatalma történetesen a szavazófülkékben keletkezett, és ott is lehet korlátozni.

Nem bojkottra van tehát szükség, hanem az ellenkezőjére: mozgósításra. Arról már sokkal inkább lehet vitatkozni, hogy ennek mi a megfelelő eszköze. Vajon jól teszik-e az ellenzéki pártok és az őket támogató közszereplők, ha a kormány- és „rendszerváltás” sokak számára irreálisnak tűnő ígéretével próbálnak minél többeket megszólítani? Vagy azoknak van igazuk, akik abból indulnak ki, hogy reális célokat kell megfogalmazni, és ma ez a kormánypárt újabb kétharmadának megakadályozása, esetleg a Fidesz mandátumszámának 50 százalék alá szorítása? Miközben persze ez sem igazán vitakérdés, ha belátjuk: ahogy nincs egységes ellenzék és egyféle ellenzéki választó, úgy a mozgósításnak sincs egyetlen királyi útja. Különböző kormányellenes választói rétegek vannak, amelyeket különböző érvekkel lehet megszólítani, és rábírni arra, hogy áprilisban igenis legyenek ott az urnáknál.

Ráadásul ha a választási rendszerről gondolkodunk, egyáltalán nem magától értetődő, hogy a bojkott ötletéhez kell eljutnunk. Fontosabb annak a felismerése, hogy továbbra is két szavazatunk van, és amennyiben az ellenzéki választó megfelelően gazdálkodik ezekkel, ellensúlyozni tudja a rendszer aránytalanságát. A Fidesz 2014-ben azért nyerhetett kétharmaddal, mert az ellenzéki szavazatok több jelölt között oszlottak meg az egyéni választókerületekben. 2018-ban ezt már korrigálni tudjuk, ha, függetlenül attól, kire szavazunk pártlistán, egyéniben a legesélyesebb ellenzéki jelöltre adjuk voksunkat. Így egyszerre adhatunk le egy elvi szavazatot az általunk támogatott politikai irányra, és egy taktikai szavazatot a Fidesszel szemben. Ennek a választók minél szélesebb körével való megértetése a mozgósítást szolgálja, és a választás eredményét is érdemben befolyásolhatja. Ezt a rendkívül fontos gyakorlati munkát kellene elvégeznie az ellenzéki nyilvánosságnak – a bojkottról folytatott, a mozgósítás ellenében ható elméleti vita újramelegítése helyett.

Mert bojkott nem lesz. Választás viszont igen – és elég nagy a tétje.

A szerző publicista, a Viszlát Kétharmad Mozgalom vezetője