Körzetről körzetre bontható le a Fidesz

Nyilvánvaló, hogy az áprilisi választás a 106 egyéni választókerületben fog eldőlni.

Márki-Zay Péter sikerének köszönhetően a hazai ellenzék hirtelen új helyzetben találta magát. Míg az év végén egy másik helyi választás, jelesül a solymári kapcsán közelgő Fidesz-négyötödről cikkezett a sajtó, addig Hódmezővásárhely azt üzente a kormánnyal elégedetlen választóknak, hogy áprilisban a Fidesz legyőzhető. Önmagában az utóbbi következtetés éppolyan túlzás, mint az előbbi, de a politikában fontos szerep jut a túlzásoknak, különösen, ha az emberek elhiszik. Azok, akik eddig a közvélemény-kutatásoknak hittek, amelyek behozhatatlannak mutatták a Fidesz előnyét, és ezért nem érezték a valódi tétjét a választásnak, most megtalálhatták maguknak a mozgósító erővel bíró tétet. Már csak a pártjukat-jelöltjüket kell megtalálniuk hozzá.

Ebből a szempontból viszont az ellenzék nincs igazán új helyzetben. Hódmezővásárhelyen az ellenzéki pártok szinte tét nélkül visszaléphettek egy független, „politikán kívüli” jelölt javára. Ezzel szemben áprilisban továbbra is pártok, illetve jelöltjeik közül kell majd választanunk. Közös ellenzéki lista biztosan nem lesz (eddig legalább négy fajsúlyos listáról tudunk: Jobbik, MSZP–Párbeszéd, LMP, DK), és bárhogyan alakuljanak is a pártok által megkezdett egyeztetések, az egyéni választókerületek többségében minden valószínűség szerint ezután is több komolyan vehető ellenzéki jelölt indulásával kell számolnunk. Most akkor nagyobb lett a kormányváltás esélye vagy sem? Egyértelműen nagyobb, de a tisztánlátás kedvéért érdemes megvizsgálnunk, miért.

Hódmezővásárhely legfontosabb üzenete, hogy nyugodtan elfelejthetjük a közvélemény-kutatásokat. Ráadásul nem azért, mert azok nem voltak elég pontosak. Elemzői körökben közhelynek számít, hogy a Fideszt rendszeresen túlmérik, ez a torzítás azonban nem több 3–5 százaléknál. Vagyis ha a Fidesz hónapról hónapra toronymagasan vezet az ellenzéki pártok előtt, az bizony egyértelmű kormánypárti fölényt jelez. Ennek a fölénynek a tudata pedig rosszabb színben tüntette fel az ellenzéket, és nem kedvezett annak, hogy a kormánnyal elégedetlen bizonytalan szavazók lehorgonyozzanak egyik vagy másik ellenzéki párt mellett. Ha a vasárnap bekövetkezett lélektani fordulatnak sikerül ezt a legalább félmilliós réteget megmozdítania, és rábírnia arra, hogy valamelyik ellenzéki listára szavazzon, az máris jelentősen befolyásolhatja az eredményt. És akkor még nem is számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy a mérések jóval nagyobb mértékben torzítottak a Fidesz javára.

A közvélemény-kutatásokban egyébként nem is az ellenzéki pártok lemaradása volt igazán aggasztó, hanem annak a mértéke. Eddig a legnagyobb ellenzéki pártot is csak 18 százalék körül mérték, márpedig egy 20 százalékot elérni képtelen „erőről” nehéz elképzelni, hogy egyéni körzeteket nyerjen. Csak viszonyításképpen: 2014-ben 20 százalékos listás eredménnyel a Jobbiknak egyetlen körzetet sem sikerült hoznia, míg a baloldali összefogás 25 százalékkal tízet is elvitt. Bár a politika sohasem tiszta matematika, ennek alapján valószínűsíthetjük, hogy pár százalékos elmozdulás az országos listán jó pár elnyert választókörzetet eredményezhet. Ami azt jelenti, hogy ha valóban van lélektani fordulat, és a növekvő részvételi hajlandóság hatására a nagyobb ellenzéki listák (Jobbik, koordinált baloldal) 20 százalék fölé erősödnek, akkor ezek a pártok elvihetnek annyi választókerületet, amennyi önmagában elegendő a Fidesz újabb kétharmadának megakadályozásához – és akkor koordinációról még nem is beszéltünk! Ebben a helyzetben az ellenzéki koordináció tétje már nem az alkotmányozáshoz, hanem a kormányalakításhoz szükséges fideszes többség lebontása lenne.

Látszik, hogy az ellenzéki pártok országos teljesítménye is fontos, de elsősorban a helyben elérhető eredmények szempontjából. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy az áprilisi választás a 106 egyéni választókerületben fog eldőlni. 2014-ben a Fidesznek azért lehetett kétharmada, mert 96 körzetet elvitt, míg a (baloldali) ellenzék mindössze tízet. Ha viszont az ellenzék ezúttal el tudna vinni 12–15 körzetet, akkor a Fidesznek nem lenne kétharmada, 45–50 körzet esetén pedig az egyszerű többsége is veszélybe kerülne. Itt pedig már jobban érvényesül a hódmezővásárhelyi minta: ha országos szinten nincs is egyértelmű alternatívája a Fidesznek, helyi szinten akkor is meg tudjuk találni a jelöltet, aki esélyes kihívója lehet a Fideszének.

Márki-Zay Péter sikere a körzetekért folytatott küzdelemben is új fejezetet nyitott. Egyfelől hatott az ellenzéki pártokra, amelyek nagyobb kényszert éreznek a választókerületi koordinációra (vagy nagyobb lehetőséget látnak benne). Másfelől hatott a sajtóra, amely eddig főként az ellenzéki pártok gyengeségével foglalkozott, most viszont az előttük álló lehetőségekkel, és végre kiemelt figyelmet fordít az esélyes jelöltek kérdésére. Az utóbbit eddig csak egy-két civil kezdeményezés – leginkább a Viszlát, Kétharmad! Mozgalom és a Közös Ország Mozgalom –, valamint néhány orgánum kezelte a valódi súlyának megfelelően. Most viszont az országos politika legfontosabb kérdésévé vált. Ha pedig az érdeklődés kitart áprilisig, akkor a választók akár még koordináció híján is kellő információt szerezhetnek arról, melyik körzetben ki az esélyes ellenzéki jelölt.

Az ellenzéki szavazók informálása azért is kiemelten fontos, mert még mindig nem mindenkinek világos, hogyan érvényesülhet legjobban a voksa a jelenlegi választási rendszerben. Listán bátran tehetjük az X-et a nekünk legszimpatikusabb párt neve mellé – vagy azé mellé, amelyet a legkisebb rossznak tartunk –, még akkor is, ha egymagában nincs esélye megszorítani a Fideszt. (Azt azért nem árt szem előtt tartani, hogy jó eséllyel átlépheti-e a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt az adott formáció.) Egyéniben viszont egyáltalán nem biztos, hogy ugyanerre a pártra érdemes szavaznunk. Itt a saját körzetünkben rajthoz álló jelöltekből kell kiindulnunk, és arra adnunk a voksunkat, aki a fideszes ellenfél legesélyesebb kihívója. Vagyis előfordulhat, hogy a kormánnyal elégedetlen választónak pártszimpátiája ellenében, mondhatni befogott orral érdemes szavaznia. Egyre inkább úgy néz ki azonban, hogy a kormányzati túlhatalom érdemi korlátozásának esélye megéri az áldozatot.

Hódmezővásárhely tehát két fontos dolgot tett hozzá az ellenzéki mozgósításhoz: egyfelől a győzelem reményét, másfelől az ahhoz szükséges modell szélesebb körben való megismertetését (a választók szavazatainak összpontosítása a helyben legesélyesebb ellenzéki jelölt mellett). Létezik azonban egy további visszatartó erő, amellyel számolni kell, méghozzá az a közkeletű vélekedés, hogy ha a Fidesz valóban elveszítené a többségét, az ország kormányozhatatlanná válna. Orbán Viktor vagy a káosz – ezt a két alternatívát sugallja a kormányzati média, de még az ellenzéki választók egy része is erre a következtetésre jut, látva a pártok megegyezésre való képtelenségét.

Fontos látnunk azonban, hogy ez – Orbán Viktor legyőzhetetlenségéhez hasonlóan – a kormánypárti mítoszok közé tartozik. Magyarország rendszerváltás utáni történetének nem az a tanulsága, hogy ne lehetne kellőképpen stabil kormányokat alakítani. Ellenkezőleg: talán túlságosan is stabilak a hazai kormányok. (Gondoljunk csak bele, mennyi minden alakulhatott volna másként, ha a második Gyurcsány-kormány nem lett volna képes évekig hatalmon maradni 2006 ősze után!) Meglehetősen ironikus volna, ha éppen a győztest erősítő új választási rendszer állítana elő olyan helyzetet, amelyben nem lehet stabil kormánytöbbséget létrehozni. Ám ha ez mégis bekövetkezik, az nem az ellenzéki pártok hibája lesz – és végképp nem a választóké! –, hanem a Fidesz által önkényesen átalakított rendszeré. Ha tehát április 8. után valóban a kormányozhatatlanság réme fenyegetne, annak logikus megoldása a választási rendszer kompromisszumos megváltoztatása és arányosabbá tétele lenne, majd az új szabályok alapján mielőbb új választás kiírása.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy automatikusan ez következne abból, ha a Fidesz túl sok egyéni választókerületet veszítene, és egyik párt sem lenne képes önállóan kormányt alakítani. Ezzel ugyanis nem a kormányozhatóságnak lenne vége, hanem csak a fideszes erőpolitikának. Mára elszoktunk attól, hogy a politika nemcsak a konfliktusok terepe lehet, hanem a kompromisszumok művészete is. Nem lenne baj, ha a parlamentbe kerülő pártok áprilistól újra kénytelenek lennének ezt a művészetet gyakorolni. Ezért is érdemes akár még befogott orral is szavazni. Persze nem mindegy, hogy kire: listán a legszimpatikusabb pártra, egyéniben a legesélyesebb ellenzéki jelöltre.

A szerző publicista, a Viszlát, Kétharmad Mozgalom vezetője