Mikor kezdték listázni a szimpatizáns választókat?

Antalltól Orbánig, avagy kis magyar választástörténet 1990-től napjainkig.

Az aránytalanságot végül nem jogszabály-módosítás, hanem az küszöbölte ki Tordai szerint, hogy megtanultuk az 1989-es választási rendszert. Így azt is, hogy ne vesztegessük a voksunkat olyan alakulatra, amelynek esélye sincs listán bejutnia. A tanulási folyamatot egyébként a statisztikai adatok is alátámasztják: míg 1990-ben 16,48 százalék listás szavazat veszett el, addig 2006-ban már csupán 3,21.

Az első szabad választások idején egyértelműnek tűnt, hogy a második fordulónak „királycsináló” szerepe van. Az MDF jó taktikai érzékkel még a referendum előtt visszautasította az SZDSZ koalíciós ajánlatát, a két forduló között pedig választási szövetséget kötött leendő koalíciós partnereivel, a Független Kisgazdapárttal és Kereszténydemokrata Néppárttal az egyéni jelöltek kölcsönös visszaléptetéséről. (A megállapodást a KDNP azon nyomban fel is rúgta. Az esztergomi körzetben állva hagyta Ugrin Emesét, a párt főtitkárát, aki az MDF-es aspiráns mögött végzett. A győzelmet így az SZDSZ-es Arató Géza szerezte meg.) A 65,11 százalékos részvételi arány mellett az MDF 165, az SZDSZ 94, az FKGP 44, az MSZP 33, a Fidesz 22, a KDNP 21 mandátumot szerzett.

Antall József hivatalba lépő koalíciós kormánya hatalmas feladatokkal birkózva viszonylag hamar elveszítette népszerűségét. 1991 elején az SZDSZ már arra buzdított, hogy a jobbközép hatalmat a mandátumarányok megváltoztatásával idő előtti távozásra kell kényszeríteni. Ez azonban nem sikerült, sőt a kormány átmenetileg megerősödött, miközben a szabad demokraták válságos helyzetbe kerültek. 1992-ben a közvélemény-kutatók az akkor még balliberális Fideszt mérték a legnépszerűbb pártnak, hogy aztán az 1994-es választásokon hajszál híján ússza csak meg az országgyűlésből való kiesést.

A csalódott relatív többség a reformkommunistákba helyezte bizalmát 1994-ben. A választás a rendszer aránytalanságának iskolapéldájává vált. Bebizonyosodott az is, hogy a második fordulónak sincsen feltétlenül „királycsináló” szerepe. A listán 32,99 százalékot elérő MSZP 209 mandátummal abszolút többséget szerzett, koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel (70 képviselő) együtt pedig kétharmadra tett szert. (1990-hez képest háromszor annyian – mintegy 1,8 millióan – szavaztak a szocialistákra.) Az ellenzék megosztott és gyenge volt, ráadásul az MDF a ciklus alatt kettészakadt. (A további eredmények: MDF 38, FKGP 26, KDNP 22, Fidesz 21 mandátum.)

A nagykoalíció bukásához végül az SZDSZ felőrlődése vezetett. Igaz, 1998-ban az első forduló nyomán egyértelmű volt az is, hogy az MSZP szinte érintetlenül megőrizte szavazótáborát: listán 32,92 százalékot kaptak. Feljött viszont a Fidesz (29,48 százalék) és az FKGP (13,15 százalék), visszaestek a szabad demokraták (7,57 százalék), kihullott az önmagával meghasonlott KDNP. Az ötödik parlamenti párt szerepéért a MIÉP és a Munkáspárt vívott közelharcot. Végül az előbbi lépte át 5,47 százalékkal a bűvös parlamenti küszöböt. (Fordított, alig kétszázalékos különbség esetén könnyen Horn Gyula maradhatott volna a miniszterelnök.) A voksolás végeredményében döntő szerepet játszott a második forduló. A fideszesek és a kisgazdák kölcsönösen visszaléptek egymás javára, így 148 mandátummal a Fidesz-Magyar Polgári Párt megelőzte az MSZP-t, Orbán Viktor pedig megalakíthatta első (ekkor még az FKGP-vel és az MDF-fel közös, koalíciós) kormányát.

A 2002-es listás voksolást a szocialistákkal szemben éppen csak elbukó Fidesz–MDF a második fordulóban akart szépíteni. Kis híján sikerült is nekik, ám 1998-hoz képest a kormányerő felélte tartalékait. A kisgazdapárt négy év alatt némi külső segítséggel lenullázta magát, a Fidesszel elégedetlen, jórészt volt MDF-es politikusok pedig Kupa Mihály vezetésével megalakították a Centrum Pártot, hogy ezzel is igazolják: a keresztény-konzervatív oldalon nem csak egyetlen politikai erőnek jut hely. A mindaddig példátlan küzdelem végén a szocialisták és a szabad demokraták 178, illetve 20 mandátummal ellenzékbe szorították a 188 helyet szerző Fidesz–MDF-szövetséget. Az MSZP váratlan sikerét feltehetően az okozta, hogy az utolsó pillanatban többek között telefonon, illetve személyesen mozgósították párthíveiket. Mindehhez persze szükségük volt az ország egészét felölelő listára. Hogy rendelkeztek-e ilyesmivel a szocialisták vagy sem, az máig nem derült ki. A Fidesz gyorsan tanult az esetből. Tökélyre fejlesztve a módszert igyekeztek feltérképezni az ország összes választópolgárának politikai hovatartozását, kalkulálva az ingadozók szinte mindig széles táborával is.

Mindez azonban 2006-ban sem segített. A Fidesz „Egy a tábor, egy a zászló” szlogenje ekkor még kontraproduktívnak bizonyult. A szocialisták ráadásul a ciklus közepén puccsszerűen eltávolították posztjáról Medgyessy Péter miniszterelnököt, helyére a lehengerlő stílusú Gyurcsány Ferencet állították. Gyurcsány (először és valószínűleg utoljára az MSZP történetében) populista szónoklataival képes volt tömegeket az utcára szólítani, felvéve a versenyt a fideszes nagygyűlésekkel. A listás szavazáson ugyan alig több, mint egy százalékkal előzte meg a Fidesz–MPSZ-t, ám a második fordulóban az egyéni körzetekben megerősödve 190 mandátummal (az SZDSZ 20-at szerzett) jócskán maga mögé szorította a Fideszt.

A következő hektikus négy év Gyurcsány őszödi önleleplezésével, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásával, az eszkalálódó zavargásokkal tönkretette mind az MSZP-t, mind az SZDSZ-t. A szocialisták képtelenek voltak megszabadulni a ballaszttá vált, kormányzás helyett szinte havonta új reformterveket bejelentő kormányfőtől, s amikor az lemondott, már késő volt. 2010-re az ellenzéki Fidesz (Orbán Viktor szavaival élve) centrális erőtérré nőtte ki magát, az áprilisi voksoláson pedig 263 mandátumot szerezve (listán pedig 52,73 százalékot) kétharmados győzelmet aratott. Megint csak a miniszterelnök korabeli szóhasználatát idézve megszületett a „nemzeti együttműködés rendszere”, jóval nagyobb hatalmat birtokolva, mint 1990 óta bármelyik párt vagy koalíció.

Hogy a centrális erőtér tartósan megmaradjon, ahhoz kevésnek tűnt az Alkotmánybíróság hatáskörét megnyirbálni, lojális államfőt választani, a médiatörvényt átszabni. Új választási törvényre is szükség volt, amelyet 2011-ben fogadott el az Országgyűlés.

A szabályozás (jelenlegi tapasztalataink szerint) egyértelműen a Fideszt segíti. Az egyéni kerületek határainak átszabása angolszász politikai kifejezéssel a gerry-mandering elve alapján történt. (Elbridge Gerry massachusettsi kormányzó 1812-ben államában a demokratáknak kedvező, hosszúra nyúlt, szalamandrára emlékeztető választókerületet hozatott létre. A politikus nevének és a szalamandra szónak az összevonásából ered a kifejezés.) Szintén a kormánypártot segítette, hogy az érvényességhez szükséges 50 százalékos részvételi arányt megszüntették. A második forduló kiiktatásával a kisebb pártok egyéni kerületekben való összefogását akarták megakadályozni. Ugyanezt szolgálta az a kitétel, hogy közös egyéni jelölt állítása esetén a külön listás pártok számára a töredékszavazatok az adott helyen elvesznek.

A választási rendszer hasonló, a kormányzópártoknak kedvező átformálására egyébként több példát is találhatunk a magyar történelemben. Bethlen István miniszterelnök az 1922-es referendum előtt egy új, a nyílt szavazást részben visszaállító rendszerrel gyakorlatilag leválthatatlanná tette az Egységes Pártot. Az 1939-es titkos voksolásra készülve pedig olyan szabályozókat iktattak be (magas összegű kauciót kellett letennie az indulni kívánó jelöltnek, tízévi helyben lakást írtak elő kiiktatandó a szocdemekre vagy a nyilasokra szavazó szegény rétegeket), amelyek az akkor Magyar Élet Pártja néven futó kormánypárt elsöprő győzelmét hozták. 1947-ben pedig a kommunisták kezdeményezésére csaknem félmillió polgárt zártak ki a szavazók közül, bevezették egyúttal a lakóhelytől távol voksolók számára a „kékcédulák” intézményét, amelynek segítségével Rákosiék választási csalásukat elkövették.

Hogy a mostani választási rendszer meddig kedvez a Fidesznek, az nyilván nem kiszámítható. Az olasz példa azonban tanulságos. A Silvio Berlusconi miniszterelnök vezette jobbközép kormányzat a 2006-os választások előtt alig egy évvel alakította át a szabályokat, hogy várható bukását megakadályozza. Ez azonban nem sikerült, ugyanis az ellenzék a módosított törvényhez alkalmazkodva összefogott és győzelmet aratott.

1990: 65 százalék
1994: 68,92 százalék
1998: 56,26 százalék
2002:70,53 százalék
2006: 67,83 százalék
2010: 64,38 százalék
2014: 61,24 százalék