Aki ellenünk van, az velük van! – hirdette a szabad demokraták hosszúkás, szalagszerű plakátja 1990 kora tavaszán országszerte. A szlogen egyszerre emlékeztetett két bibliai idézetre és Kádár Jánosnak az innen vett jelszavára („aki nincs ellenünk, az velünk van”). Az SZDSZ legnagyobb riválisa, a Magyar Demokrata Fórum élve a lehetőséggel gyorsan lecsapta a labdát, kijelentve: „Mi nem mások ellen, a nemzetért vagyunk”. Az akkori választási kampány hevessége az ország többségét meglepte, hiszen évtizedek alatt megszokta a Hazafias Népfront jámbor szavazási felhívásait, az elnyűhetetlen 99,7 százalékos győzelmeket.
Az emberek nemcsak meglepődtek, de nem kis részük idegenkedve fogadta a többpárti, „koncért való marakodást”. (Pedig az idei Sorossal, migránsokkal, kémekkel, diverzánsokkal, „szörnyekké” torzított határon túli magyarokkal fenyegetőző kampányhoz képest az 1990-es küzdelem utólag legfeljebb óvodai perpatvarnak tűnhet.) Féltek a bizonytalanságtól is. Érthető módon tehát a leginkább kormányképesnek tűnő erők mögött sorakozott fel a többség: az 1990. március 25-i első fordulóban a magát nyugodt erőként aposztrofáló, konzervatív-népi MDF 24,73 százalékkal éppen csak megelőzte a liberális (és akkor még erős szociáldemokrata vonásokkal is rendelkező) SZDSZ-t (21,39 százalék).
Szokatlannak tűnt az új, nem mellesleg Közép-Európában a legbonyolultabbnak számító választási rendszer, amelyet kisebb-nagyobb sértődések és visszakozások után 1989 őszén fogadott el az utolsó népköztársasági országgyűlés. A kétfordulós szisztéma ráadásul időnként el is torzította a listás végeredményt, egyszerűbben mondva, a „népakaratot”. A 386 fős parlamentbe 152-en területi pártlistákról, legalább 58-an az országos listáról, illetve a 176 egyéni választókerületből juthattak be az új parlamentbe. (A pártlistáknak el kellett érnie a négy százalékot; a határt nem sokkal később ötre emelték.)
A torzulást a túl sok, 176 egyéni körzet okozta. Eredetileg az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon csupán 152-ben állapodtak meg, gondos aprólékossággal ki is jelölték a kerületi határokat, azonban a végnapjait élő 1985-ös országgyűlés többsége még a gondolatát is elutasította az egyéni rendszer korábbiakhoz képest jelentős megkurtításának. A képviselők ugyanis függetlenként kívántak saját körzeteikben újrázni. A patthelyzetet végül kompromisszummal oldották fel, az egyéni képviselők számát sietve megemelték 176-ra, míg az országos listás helyeket 70-ről 58-ra apasztották. Ahogy Tordai Csaba alkotmányjogász évekkel ezelőtt a Magyar Narancsban megfogalmazta: az utolsó pillanatban való módosítgatásnak köszönhető, hogy „jó néhány helyen furák és területileg aránytalanok lettek a kerületek, például Pest megyében vannak szigetszerű, területileg nem összefüggő egységei az egyik körzetnek”.