Az ELTE gólyatáborában történt szexuális erőszak óta már eltelt három év. Ennek ellenére a mai napig nem született átfogó felmérés arról, hogy hány diákot zaklattak egyetemen vagy főiskolán.
Sokáig ugyanez volt a helyzet az amerikai felsőoktatási intézményekben. Egészen addig, amíg a fiatalok saját kezükbe nem vették az irányítást.
Annie E. Clark a Chapel Hill-i Észak-karolinai Egyetem hallgatója volt, amikor egy barátnője bevallotta neki, hogy megerőszakolták az egyik diákszövetség beavató buliján. Clark tökéletesen átérezte a lány helyzetét, mivel ő maga is szexuális bántalmazás áldozata volt. A fiatal lányok nem tudták, mit tegyenek. Szégyellték magukat, és hiába keresték, nem találták, hogy mi az eljárás ilyen esetekben – vagyis amikor korábban történt erőszak, és nem mentek azonnal kórházba –, mit diktál az egyetem protokollja ezekben a helyzetekben. Clark ezért úgy döntött, hogy elsőként ő jelenti a támadást.
„– Miért vagy itt? – kérdezte tőlem az egyetemi adminisztrátor.
– Szeretném bejelenteni, hogy mi történt velem és szükségem lenne tanácsadásra is. Megerőszakoltak – válaszoltam.
– Nos, a nemi erőszak olyan, mint a foci. Ha játékosként visszagondolsz a meccsre, Annie van bármi, amit másképp csináltál volna? – kérdezett vissza az adminisztrátor, majd átnyújtott egy többoldalas kérdőívet, amelyet ki kellett töltenem az »állítólagos« megerőszakolásomról.”
Clark a The Huffington Postban írt először történetéről és annak utórezgéseiről. Segítség híján saját kezébe vette az ügyet, és megpróbált kapcsolatba lépni más egyetemek abúzust elszenvedőivel, legyenek akár nők, akár férfiak. A beszámolókból arra jutott, hogy szinte kivétel nélkül minden felsőoktatási intézményben az első lépés az, hogy különböző – sokszor az erőszak szempontjából teljesen irreleváns – kérdésekkel bombázzák az áldozatokat. „Milyen rövid volt a szoknyája? Hányszor szexelt életében? Valóban erőszak volt, vagy csak rossz szexuális együttlét? Tudta, hogy nem jó ötlet egy szép lánynak egyedül mászkálnia a kampuszon sötétedés után? Valóban megerőszakolták, vagy csak a rossz jegyeit akarja így kimagyarázni?” – ezeket a kérdéseket egy szintén a Chapel Hill-i Észak-karolinai Egyetemre járó lánynak tették fel, amikor feljelentette támadóját.
Annie E. Clark úgy látta, hogy az áldozathibáztatás – mint „a valóság felderítése” – szinte mindenhol az első, amibe a feljelentő ütközik. Egyes intézmények vezetői ezt azzal magyarázták, hogy a megvádolt hallgató számára kényelmetlen környezetet teremthet a vádaskodás. Ennek ellenére általában pont az ellenkezője volt megfigyelhető. Azokat, akik előálltak bántalmazásuk történetével, sokszor ribancnak, férfiak esetében buzinak vagy hazugnak titulálták, főként akkor, ha a vádlott a közösség egy népszerű tagja volt.
Clark és egy másik áldozat, Andrea Pino ekkor úgy döntöttek, hogy magasabb szinten kell kopogtatniuk, ha azt akarják, hogy a helyzet változzon, és komolyan vegyék őket. Feljelentették a Chapel Hill-i Észak-karolinai Egyetemet a felsőoktatási törvény kilencedik cikkelyére hivatkozva. Ez kimondja, hogy „az Egyesült Államok egyetlen állampolgárát sem lehet nemi alapon diszkriminálni, vagyis ezen az alapon eltiltani vagy megtagadni tőle az oktatás lehetőségét és az azzal járó előnyöket szövetségi finanszírozású intézményben”. Az amerikai oktatási minisztérium elfogadta a beadványt, és vizsgálatot indított az ügyben.
Miután az eset 2013-ban az újságok címlapjára került, a két aktivista kihasználta az alkalmat, és minden interjúban elmondta, hogy remélik, országszerte elindulnak megmozdulások az ügyben, hiszen számos egyetem érintett. Megalapították az End Rape On Campus (fékezzük meg az erőszakot a kampuszon) szervezetet, és néhány nap alatt több százan jelentkeztek náluk az ország minden pontjáról, hogy segítséget kérjenek az egyetemek elleni beadványok megírásában. 2015-re már közel 169 egyetemet és főiskolát vizsgáltak a hatóságok. A nyomozások egy része a mai napig folyamatban van.
Egyebek között Annie E. Clark buzgóságának köszönhetően mostanra az Egyesült Államokban komoly felmérés készült a felsőoktatási intézményekben elszenvedett erőszakról. Ebből az derült ki, hogy a felsőoktatásban tanuló nők 21 százalékát érte szexuális zaklatás vagy erőszak. További adat, hogy a leszbikus nőket nagyobb számban éri szexuális zaklatás férfiak részéről, mint heteroszexuális társaikat.
A 2016 júliusi felmérést követően a Fehér Ház néhány javaslattal állt elő az intézmények számára a helyzet javítására. Ezek között szerepel, hogy közleményben ítéljék el a nemi erőszakot, és amíg egy-egy esetet kivizsgálnak, addig is biztosítsanak a hallgatónak megfelelő lelki támaszt és lehetőséget a testi gyógyulásra. Legfőképp pedig nyilvánosan ítéljék el az áldozathibáztatás minden formáját.
Ma már a Chapel Hill-i Észak-karolinai Egyetem honlapján is jól látható az a menüpont, amely szinte kézen fogja a sértettet, és megmutatja, hogyan tegyen feljelentést, kihez forduljon.
Magyarországon konkrét adatot vagy felmérést nem találtunk az ügyben. A segítségkérés lehetősége egyelőre az általunk találomra felkeresett tíz magyar egyetemi és főiskolai honlapról is hiányzik. Igaz, az ELTE a gólyatábori eset után már tett lépést a megelőzés és segítségnyújtás felé. A jogi kar mentorprogramot indított, illetve elsőként elkezdte felmérni a szexuális abúzusok mértékét az összes karon.
Clarkék erőfeszítéseiről dokumentumfilm is készült The Hunting Ground (a vadászterep) címmel. A 2015-ös Sundance Filmfesztiválon és a CNN-en is bemutatott produkcióban a készítők elsősorban arra igyekeznek rávilágítani, hogy az egyetemi adminisztrációk azért nem veszik elég komolyan vagy tussolnak el ügyeket, mert nem akarnak rontani a statisztikájukon vagy hírnevükön. Félnek attól, hogy potenciális tehetős támogatók elfordulnak tőlük, ha megtudják, hogy ilyen incidensek előfordulhatnak kampuszaikon. A filmben korábbi tanárok és adminisztrátorok is szerepelnek, akik alátámasztják, hogy nyomás hatására tussoltak el ügyeket. Megszólal egy, a Notre Dame-i Egyetemen korábban dolgozó rendőrtiszt is, aki azért mondott fel, mert nem bírta elnézni, ahogyan ezeket az eseteket az intézmény vezetősége kezeli. Elmeséli, hogy kifejezetten megtiltották, hogy az egyik nemi erőszakkal vádolt focistát akkor „zaklassa” kérdéseivel, amikor a fiatal bármilyen atlétikai komplexum területén tartózkodik.
A dokumentumfilmet és a benne szereplő statisztikákat egy nyílt levélben hamisnak és torzítónak minősítette a Harvard Egyetem több professzora, és kifejezetten aggasztónak találták, hogy egyik tanulójukat, a focicsapat kapitányát név szerint megemlítik mint erőszaktevőt. A Floridai Egyetem hasonlóan vélekedett a produkcióról.
A The Hunting Ground 2015-ben az Oscar-díj dokumentumfilmes kategóriájának tizenöt finalistája között volt.
Mi minősül szexuális zaklatásnak?
Szexuális zaklatásnak számít minden olyan szexuális vagy romantikus közeledés és megnyilvánulás, amely sértő, zavaró, megalázó vagy ellenséges közeget teremt az áldozat számára. Szexuális zaklatás történhet egyebek között az utcán, iskolában, munkahelyen, buliban, táborban, elkövetheti egy személy vagy egy egész csoport is.
Típusai:
Szóbeli: például szexuális tartalmú vicceket mesélni valakinek; megjegyzéseket, beszólásokat tenni; nem kívánt bókokat mondani
Testi: például lerántani valakiről a ruhát, zavarba ejtő módon megérinteni, elállni az útját a folyosón
Vizuális: például szexuális gesztusokat tenni, pornográf képeket küldözgetni vagy ilyen tartalmakat közszemlére tenni
Pszichológiai: például tolakodóan „udvarolni”, szexuális tartalmú vagy vetkőzős játékokat kezdeményezni, a másik szexuális életéről faggatózni, illetve olyan légkört teremteni, amelyben „ciki” nem részt venni az efféle beszélgetésekben vagy játékokban
„Valamit valamiért”: például jobb jegyet kínálni tanárként egy diáknak, ha lefekszik vele; főnökként kirúgással fenyegetni egy alkalmazottat, ha nem hajlandó „szexisen” öltözködni.
(Forrás: Nane.hu)
