Történelmi jelentőségű köszöntő poszt

Arról, amikor megríkatott a mosógép, és amikor megadtam magam társadalmi kötelességeimnek. Nanushkától Miranda Priestlyig. Beköszönünk a gardróbból.

Nagyjából két hete történt, hogy életemben először voltam hajlandó nanushkát berakni a mosógépbe; a masinán, amellyel még csak barátkozó szinten állok, kiválasztottam a leggyengédebb elbánást ígérő programot, s egyórás rettegés vette kezdetét. Természetesen csak a világos darabokat választottam ki, és együtt mostam őket, mint gyerekkori jó barátnőket; íme a pozitív szegregáció.

Megkönnyebbülve nyitottam fel a mosógépet, ma sem történt katasztrófa, ám ekkor elvonták a figyelmem. A ház ura ugyanis – míg én a fent említett, mérsékelten nőies dolgokkal foglalatoskodtam – három méter magasan ült egy létrán, hogy három év után végre feltegye az új függönyöket; életében először fogva elektromos fúrót. Néhány pillanatra azért lejött, hogy engem is bevonjon némi matraccipelésbe. Így történt, hogy figyelmem elvonva a nyitott tetejű mosógépről, ő beslisszolhatott, hogy rádobja a „jökkenmokken” kanapé sötétkék, macskaszőrös takaróját, majd elindítson egy 60 fokos nagymosást. Meghallva a zöld vízkőgátló labdácska dobogó hangját, mint anyatigris rohantam a fürdőszobába, ám a kezdeti fejhangú visításból szegény Férfi nem sokat értett. Csupán akkor esett le neki, hogy valahogy sürgősen le kéne állítani a gépet, amikor a sírásból valahogy kivette, hogy „nanushkáiiiiiim„. Ezt követően nagyon rosszul éreztem magam, és arra gondoltam, erre még maga Sándor Szandra (alias nanushka) sem lenne büszke. Mindenesetre sok más jel mellett ez volt az egyik, ami arra mutatott, hogy a külpolitikánál kevésbé férfias és világformáló témákba is belekukkanthatok. Nem kell megtagadnom magamtól egy egészséges hobbit, mindössze azért, mert azt a komolytalan, sekélyes, sznob, kitartott feleségek tevékenységének tartottam mindig is, és így talán a felszínre törő frusztrációimtól is megszabadulhatok.

Hihetetlen, hogy ezek a sztereotípiák s a „valóban ennyire sekélyes lennék?” fejezet mennyi önutálattal teli percet okoztak. Azután elolvastam egy cikket (amelyről pedig eszembe jutott Miranda Priestly beszéde az Ördög Pradát visel című filmből – az „agyeldobó” jelenet megtekinthető a poszt alatt –, azt hiszem, mindenki számára alapvető fontosságú meghallgatni a monológot a jelenet végén; mindent elmond a divattal szembeni mai gondolkodásmódról), és rájöttem, egy hobbitól még nem leszek senkiházi, értékek nélküli tipika. Ebben persze eddig is minden alkalommal biztos voltam, legalábbis amikor egy divateseményen körbenéztem. Mindig is kívülálló leszek, sosem fogok tudni eszeveszetten lelkesedni túlárazott, „önkifejező” termékekért, és nem fogok az „ájfónomról” az aktuálisan legtrendibbnek tartott étteremből fotókat küldözgetni icipici, de annál drágább tartalmú márkalogós papírzacskókról. Ez valami, amit biztosra ígérhetek. Fontos, mert könnyű elveszni a rengetegben.

A kissé személyesre sikeredett kitérő után bemutatkoznék.

Eszter vagyok, öt éve blogger. [Szervusz Eszter! – mondhatná a többi függő fáradt hangon.] Félállásban külpolos napilapos, a másik felem azonban a divathoz húz. Sok-sok megpróbáltatás után, már ami a magyar „divatblogok” közti, egyre kétségbeesettebb keresgélést (illetve a már említett önutálatot) illeti, most saját kezembe veszem a jövőm, s megpróbálom – a külföldi igényes, stílusos blogok vonalait követve – kicsit átformálni a „divatblogger” hazai definícióját, de legalábbis kilépek az arc nélküli kritizálók sorából. Mindemellett a blog főszereplője mégsem én leszek, bár saját street-fashion-fotók is várhatóak (amint a fényképezőgépem is megjárta a szervizt). Inkább interjúkkal, riportokkal szeretnék hozzájárulni a művelődésetekhez, kedves jövendőbeli olvasók. Nem külföldi nagyáruházak lookbookjait fogom megosztani, vagy különböző igénytelen celebek külsejével foglalkozni – erre a profilra a kelleténél is több platform született már a magyar hálón.

A blog fő csapásvonala a magyar divat lesz, mert annak jelenlegi helyzetét állítólag nem igazán ismeri az „átlagos állampolgár” – talán ezzel magyarázhatóak a jelenlegi blogok „de legalább van”-fajta gyenge próbálkozásai is. Oka pedig az lehet, hogy a fél évszázadnyi kommunizmus miatt nem csupán a politikai kultúránk fejlődése állt meg (s fordult szinte vissza), hanem a stílus és az ehhez tartozó önkritika sem tartozik a mindennapi életünkhöz. Valami fejlődés már látható, ám a két legjelentősebb csoport között (megjelenésük iránt érdeklődők és azok, akik – a mélyebb értékekben hívén, téves módon – teljesen elvetik az efféle sekélyesnek tartott „külsőségeket”) azonban egyre nő a szakadék. Az intolerancia pedig ezzel párhuzamosan ugyanolyan mérgezővé válik, mint az általam másik legnagyobb akadálynak tekintett intellektuális tényező, mégpedig az önkritika hiánya. Utóbbit sajnos nem mindig lehet megmagyarázni az ízlések különbözőségével vagy anyagi okokkal, hiszen – és most nagyon mainstream leszek – ahogy Coco is mondta: „a luxus [ezt ízlés szerint helyettesíthetjük stílussal – a szerk.] nem a szegénység, hanem a közönségesség ellentéte”.

Következő posztomban egy kis tavaszi beharangozó található majd, híradás egyenesen a magyar gardróbból.