Domenico Dolce és Stefano Gabbana neve egyet jelent a súlyos itáliai luxussal, ám az idén még a tavalyi „barokk romanticizmuson” is túltettek. A blogon már több alkalommal is foglalkoztunk a jelen divathullámok kirívóan gazdag vonalával (például itt, vagy a mézre épülő szeptemberi McQueen-bemutató után); amolyan „sírva vigadunk a válságban” érzés kerülget minket a kirakatokat és a kifutókat elnézve.
Az akkori D&G kollekciót lovagolta meg a Zara, de a magyar tervezők kollekciói között is találunk arannyal kicsit sem visszafogott mértékben díszített súlyos, fekete anyagokat (például Balázs Lilla londoni vizsgakollekciójában, amelyről bővebben itt írtam). Ezúttal a fekete kissé visszaszorult és átadta helyét a „tömör” aranynak, míg egyéb érzékeinket tömjénnel bódították el.
Először furcsának tűnt a bizánci kereszténységhez köthető, aranyban úszó, ikonszerű kollekció, hiszen mégiscsak olasz divatról van szó, nyugati kultúráról. Ám kiderült, hogy ez nem véletlen, ugyanis Dél-Itáliában az egyházszakadás után – a romanika korszaka alatt – hatalmas volt a bizánci befolyás. A tervezőpáros hazájuk, Szicília egyik híres templomából, a monreali Szent Mária-katedrálisból inspirálódott, amelynek freskóit és mozaikjait valóban bizánci művészek készítették valamivel 1190 előtt. A Milánóban felvonuló modellek pedig – eltekintve néhány bírálhatóan sovány lábtól – tényleg úgy néztek ki, mintha ezekről a középkori ikonokról léptek volna le.
A túlméretezett fülbevalók és az arany koronák voltak azok a kiegészítők, amikkel Domenico és Stefano valóban elérte a kívánt bizánci hatást, de a frizura- és sminkrészleg is tökéletesen eltalálta a hangulatot. A magasra tupírozott, mégis rendkívül elegáns és visszafogott haj illett az apró koronák alá, ám a bemutató nem csak a középkori, hanem az igazi olasz retro vonalban is erős volt, a Sophia Loren stílusát segítségül hívó fodrászok és sminkmesterek pedig könnyedén eltalálták az 50-es évekhez illő megjelenést.
A bemutató első részében tehát a bizánci beütésű katedrálisvilág köszönt ránk, amelyben a legtöbbször egyszerű szabású, bő, A-vonalú tunikákon, vagy éppen az alakot követő ruhákon elevenedtek meg konkrét freskó-, illetve mozaikrészletek, amiket az anyaghasználattal hangsúlyoztak a tervezők. Aranylemezkék, hímzések, tetőtől talpig gyönggyel teleszőtt darabok, és nehéz brokátbetétek tették teljessé a képet.
Ezt követően – a XII. század által ihletett ékszercsodák megtartásával – következett az 50-es évek Olaszországába való visszatekintés. Elsőként egy kosztümblokk következett, amely a szürke szövetre épült, újabb kiegészítőként pedig megjelentek a tipikus, „pattintós” fekete lakkretikülök. A rövid szabású harangujjak mellett a csípőrész kialakítása – a tavalyi peplum folytatásaként – abszolút a női alakot hangsúlyozta ki, míg az alsórészek között a ceruzaszoknyák, illetve a bohókásabb szabású sortok váltották egymást. A lábbelik között egyaránt megtalálhatóak voltak a katedrális boltívei által inspirált műremekek, és a XX. század közepére jellemző alacsony sarkú, hegyes orrú szandálok is.
