Hoffmann Rózsának se könnyű

Hoffmann Rózsának se könnyű, Mendreyék szakszervezete még mindig puffog.

A mindig elégedetlen, „semmi nem jó” pedagógus, aki még mindig aktatáskában hordja a zsíros kenyeret, a nikotinfoltos kezét pedig a hatvanas években kiutalt iskolaköpenyébe törli, annak persze az életpályamodell sem tetszik – a szocik alatt biztos jobb volt neki.

A nagy többség persze nem ilyen. De én most nem a nagy többségről, hanem azokról a tanárokról írnék, akikkel sem kollektív szerződést nem kötnék, sem életpályamodellre nem tartom őket méltónak.

Tegnap gyermekem óvodájából a nagycsoportosok, 12-en, a budapesti Szervátiusz Jenő Általános Iskola Mikulás-sportkupáján szándékoztak részt venni. Hetekkel ezelőtt beneveztek – mint ahogy az óvoda évek óta mindig –, a nevezést a szervezők visszaigazolták, elküldték a feladatokat, amelyeket a kissrácok hetekig gyakoroltak, majd erős szülői és pedagógusi kísérettel, egyenpólóban, kamerákkal felszerelkezve megérkeztek a sportverseny helyszínére. Itt azonban a kezdés előtt fél órával közölték velük, hogy nem indulhatnak a kupán, mert – és most figyeljenek! – a jelentkezési lapot nem e-mailen, hanem személyesen küldték el. Döbbenet! És ezt Illetékes kartársnő olyan arccal tudta elmondani, mintha valamelyik ovisnak teljesítményfokozót találtak volna a vizeletmintájában. A szülőkkel csak néztünk egymásra. Ugye ez csak vicc? Percekig zavartan mosolyogtunk, talán a jelentkezési lap átküldésének metódusa nem lehet kizáró ok, itt vagyunk a gyerekekkel, akik szeretnének játszani, erre készültek... Mondták, nem lehet, nem számítottak ránk, ami azért érdekes, mert az óvoda 12 éve mindig részt vesz ezen a versenyen, plusz épp a rendezők igazolták vissza a jelentkezést. Kértük a szervezőket, hogy találjanak megoldást, mégiscsak kicsi gyerekekről van szó... Nem lehet, üzente az igazgató, nincs elég oklevél, se szaloncukor. Mondtuk, nem kérünk oklevelet, szaloncukrot meg majd veszünk a szemközti boltban, csak engedjék a gyerekeket játszani.
Erre meg azt mondták, akkor sem tudunk versenyezni, mert nincs elég sporteszköz. Ekkor az óvó nénink már sírt, néhány szülőben pedig kezdett nagyon felmenni a pumpa, a gyerekek szomorúságáról a hatásvadászat vádja miatt nem beszélnék. Ekkor kapcsolódtam be a vitába, óvatosan felvetettem a kartársnőnek, hogy azért itt eszközigényről beszélni kicsit gyenge kifogásnak tűnik, elvégre egy ovis sorversenyről, és nem az öttusa-világkupáról vagy a Super Bowl-ról van szó. Kartársnő azonban nem volt vevő az iróniára, így kérésünkre sem kerestek a szertárban még egy zsámolyt, egy kislabdát és két bóját, úgyhogy a párbeszéd kezdett élesedni. Megpróbáltam elmagyarázni az iskola munkatársának, hogy ugyan mi a feleségemmel együtt szabadságot vettünk ki erre a vetélkedőre, mégse bánjuk, ha belőlünk bohócot csinálnak, de a hatéves gyerekekből ne! Nem hatott ez sem. A vezető óvónő utolsó kísérletként felhívta még Demeter Antal igazgatót, aki rácsapta a telefont. Nesze neked, Mikulás-kupa! Szégyenkezve kullogtunk el a Szervátiuszból, és csak egy kicsivel megalázottabban éreztük magunkat, mint amikor gyerekkorunkban nem engedtek beállni a focicsapatba. Búcsúzóul még megállapítottuk, hogy ez nem a leggyerekközpontúbb iskola, amelyet valaha láttunk. (Szerencsére a gyerekünk nem ide fog járni jövőre.) Most persze lehet panaszkodni, hogy szegény pedagógusok keveset keresnek. Lehet magyarázkodni, hogy nagy a felelősség, kevés a köszönet, de az biztos, hogy kicsi gyerekekkel, szülőkkel és pláne kollégákkal nem lehet így bánni. Nem muszáj mindig hőbörögni a közoktatás átalakításán, lehet néha önvizsgálatot is tartani. A Szervátiusz iskolaigazgatójának különösen nem ártana.
Mert sajnos a pedagógiai érzék hiányán az életpályamodell sem segít.