Kopogtat a valóság

Az iszlámról nincs valódi nyilvános beszéd sem Magyarországon, sem Európában. Belpolitikai érdekek és kulturális sérelmek tömege fojt el minden érdemi gondolatot.

Amint szóba kerül az iszlám, rögtön felvetődik a zsidó–palesztin konfliktus, ahol saját identitásukat ápolgató cionisták, antiszemiták, jobboldali radikálisok és liberálisok tematizálnak minden pillanatban. Nincs az az ordas háborús bűncselekmény, amelyet kapásból ne bocsátana meg a zsidó államnak az egyik oldal, ahogy nincs az a palesztin terrormerénylet sem, amelyet ne értékelne épp így jogosnak a másik.

Érkezik 9/11, a terroristázástól fröcsögő neokon propaganda, vele szemben pedig a tömött sorokban felvonuló gyarmatosító-öngyűlölet és Amerika-ellenesség, a spengleri nyugat alkonyát minden hírbe belelátó értelmiségi babonaság.

A nyugati civilizáció vallása többé már nem a kereszténység, hanem számtalan törzsi-ideológiai gyűlölet és fetisizmus, kezdve a fanatikus piacpártiságtól a szociális uszításon, az összeesküvés-elméletektől terhelt antiszemitizmuson vagy épp a görcsös kapzsiság táplálta jóléti sovinizmuson át az amerikai fegyverlobbi birodalmi nacionalizmusáig. A türelmet, szeretetet és megértést hirdető kereszténység nem képes rivalizálni az izmusokkal, a céges kapzsisággal és a médiagyűlölet napi valóságával, így folyamatosan teret veszít, ahogy az általa hordozott értékek is. Mint például a szolidaritás.

Ezért fogadja hűvös közöny a hírt, hogy Indonéziában keresztényekre támadtak, vagy hogy Nigériában meg Egyiptomban keresztény gyerekeket raboltak el. Ezért becsüli többre a civilizációnk az olcsó kínai tömegcikkeket, mint mondjuk Tibet szabadságát, vagy az olcsó szaúdi olajat, mint a női nem méltóságát. Csakis a pénztárcánkkal és a biztonságérzetünkkel tartunk fenn közösséget. A médiademokrácia tett minket ilyenné.

A kenyai mészárlás sem ütötte volna át a nyilvánosság ingerküszöbét, ha a terroristák azt a százötven keresztény egyetemistát nem épp húsvétra időzítve gyilkolták volna le. Azért jöttek, hogy öljenek és megölessenek – idézték fegyvertelen áldozataiknak a Korán idevonatkozó sorait.

A borzongást és a felháborodást ezúttal nem követik a szokásos házmesterbölcsességek, melyek szerint „nem kellett volna lerajzolni a prófétát, akkor elkerülhető lett volna a katasztrófa”. Azok az értelmezési keretek, amelyeket eddig használtunk, többé nem működnek. Nyilvánvaló, hogy ezt a kenyai mészárszéket nem Izrael provokálta ki, nem a romlott nyugati ember cinikus vallásgyalázása vagy liberalizmusa, és nem az Egyesült Államok globális pénzügyi gyarmatosítása okozta. Lelepleződtek a neokon héják és olajbárók is, akik épp annyira zavartatják magukat a halott kenyai keresztényeket látva, mint amikor Budapesten rendezett vérfürdőt a Vörös Hadsereg. Ezúttal nincs fegyvercsörtetés meg harcias nyilatkozatok mindenféle emberi jogokról, ez ugyanis nem üzlet, csak rendszerhiba. Nem is kellett volna, hogy vezető hír legyen.

Talán most észreveszik néhányan, hogy létezik egy valóság az Echo TV és az ATV által határolt pocsolyán kívül. Ebben a világban valódi tétre mennek a dolgok, valódi életek forognak kockán, nem az, hogy ki fasiszta és ki kommunista, ki Trianon-sérült és ki holokausztsérült. Ebben a világban súlyosabb kérdések vetődnek fel, mint hogy miként lehet ezt a sok huszadik századi traumát kormányzati hatalomra váltani. Ez a valóság eljött értünk. Nem érdekli, hogy mi most épp tömegcikkeket fogyasztunk, úgyhogy nem érünk rá. Most még csak kopogtat, de hamarosan dörömbölni fog.

Az iszlamizmus fenyegetés. Létező, gyilkoló, hódító fenyegetés. Ma keresztények tízmilliói, holnap egész Európa veszélyben lesz. Az iszlám jogrenddel, a saríával szemben nincs helye kulturális relativizmusnak. A másság nem minden esetben szép. Különösen, ha keresztény templomokat borít lángba, ha homoszexuálisokat mészárol, ha nőket tart állati sorban. Aligha van egyszerű recept erre a konfliktusra. Egy őszinte diagnózissal mindenesetre biztosan tartozunk, továbbá a szolidaritással minden keresztény és minden békét szerető ember iránt. Ha erről lemondunk, Jézus Krisztust tagadjuk meg. A kultúránkat, a gyökereinket és önmagunkat. A tömeg újra Barabást kiált.