Klasszikus büntető kapcsolat: a főhős minden mozdulatát feleségének kárálása, fintorgása és helyreutasítása kíséri. A szerencsétlen férj egyetlen szó nélkül tűri, hogy neje valamennyi gesztusával azt jelzi felé: ő mindent rosszul csinál. Már nem lázad, megtört ember. Nem vitatkozik, nem védi meg az igazát, még csak ki sem tér a felé záporozó szitkok elől. Nem is férfi már, csak egy sofőr, aki utasát háztól házig fuvarozza, továbbá eleven bokszzsák, akin szünet nélkül csattannak felesége szidalmai, mint megannyi verbális ökölcsapás. Nagyon merész alaphelyzet ez abban a feminizmus által tematizált világban, ahol a családon belüli erőszak csakis fizikai jellegű lehet, és kizárólag férfi követheti el. Tóth Barnabás kisjátékfilmjében két remek színésszel, Pogány Judittal és Kovács Zsolttal az oldalán ugrik neki a feladatnak, hogy ledöntsön egy korszakos tabut.
Az erőszakos, basáskodó nő rákbeteg lesz, akit férje odaadóan ápol. Ahogy a szitkok ritkulnak, a hangerő csökken, és egyre kevesebb az alaptalan felelősségre vonás, érezzük, hogy hamarosan bekopogtat a halál. A katartikus csúcspont akkor érkezik el, amikor az immár özvegy főhős, mint egy súlyosan traumatizált Stockholm-szindrómás, átprogramozza a gps-t, hogy felesége utasítgatását állítsa be a gyári hang helyett. Hiába szűnt meg a bántalmazás, ő már nem tud szabad lenni. A szolgaság, a sérelmek sora oly mértékben vált mindennapjainak részévé, hogy már nem is akar nélkülük élni. Húsbavágó dráma és tűpontos diagnózis arról, miként pusztítja az áldozat személyiségét a verbális bántalmazás. S talán a feleség sem lesz rákos, ha képes szeretettel közeledni a társa felé. Tulajdonképpen mindketten az asszony erőszakos természetének áldozatai.
Az elmúlt évek egyik legjobb magyar kisfilmje az Újratervezés. Amikor először láttam, úgy képzeltem, hogy kétféle reakció kíséri majd: egyrészt a bántalmazott férfiak rajongása, akiknek a gyötrelmeiről sosem esik szó a nyilvánosságban, másrészt a férfigyűlölők átkozódása, akik az elmúlt néhány ezer év női jogfosztásáért a jelenlegi hímgenerációkon kívánnak elégtételt venni. Továbbá abban bíztam, hogy a százezrek, akikhez eljut a film, annak nyomán talán komplexebben látják majd a családon belüli erőszak problémáját, és megértik, hogy amennyire elfogadhatatlan a fizikai bántalmazás, épp annyira elfogadhatatlan a házastárs verbális megszégyenítése. A szavak épp úgy sebeznek, mint az ököl, épp úgy nyomorítanak meg, akár a kés. S amilyen humánus, annyira progresszív ez a szemlélet, hiszen ha a társadalom felismeri a verbális bántalmazás mechanizmusait, ritkábban torkollik majd egy-egy együttélés fizikai erőszakba. Egyszóval azt vártam, hogy ezzel a filmmel lépünk egyet előre a huszadikból a huszonegyedik századba, amikor már azt az erőszakot sem tagadjuk le vagy gúnyoljuk ki, amelyet férfi sérelmére egy nő követ el. Ennél nagyobbat nem tévedhettem volna.
