A kreatív címadás barbár arroganciája

A magyar filmforgalmazás bábmestereinek személyében hatalom, gátlástalanság és ízléstelenség összpontosul.

Keserves következménye a velünk élő kádárizmusnak, hogy amint bárki kap akár egy portásfülkényi hatalmat, azzal menthetetlenül visszaél. Ha e jelenség mellé az a kegyetlen barbárság társul, amellyel az Iszlám Állam dzsihadistái az ókor építészeti és szobrászati emlékeit egy zavaros ideológiára hivatkozva pusztítják, már előttünk is állnak a szórakoztatóipar törpe cézárai, azok a kulturális bűnözők, akik rossz ízlésükkel komplett műalkotásokat mérgeznek meg.

A magyar filmforgalmazás bábmestereinek személyében hatalom, gátlástalanság és ízléstelenség összpontosul. Korunk talán legnagyobb színműírója, Martin McDonagh egy kőkemény filmdrámát forgatott sok fekete humorral, és a festői Bruges-ben játszódó filmnek az In Bruges címet adta. Aztán ez az alkotás a kádári nagy ember asztalára került, aki úgy találta, hogy ez a McDonagh tényleg tud írni, és láthatóan a rendezéshez is ért, csak egy a gond: nem képes a filmjének rendes címet adni. Sebaj, itt vagyunk mi, magyar kreatívok! Majd mi kitalálunk jobbat, közönségcsalogatóbbat és viccesebbet, olyat, aminek nem lesz köze sem a film szelleméhez, sem az alkotók szándékához.

Az In Bruges címe a legsötétebb Geszti Péter-i hagyományok jegyében Erőszakikra lett átszellemeskedve. Ezen a kulturális színvonalon álló személyek döntenek arról, hogy mely filmek kerülnek Magyarországon forgalmazásba, melyek kapnak reklámköltséget, és melyeket süllyesztetnek el az általuk keltett érdektelenségbe, hogy aztán széles gesztusok kíséretében hangoztassák: „Ez a piac!”

Hallatlanul kínos kiejteni a korszakos jelentőségű sorozat, a rossz útra térést jelentő Breaking Bad magyar címét: Totál szívás. Fontos érteni, hogy ezek az emberek azért kapták ezt a mértékű hatalmat, mert az eredeti címet nem mindig lehet tükörfordítással magyarra átültetni. Például a Die Hard jelentette kihívásra elfogadható megfejtésének tűnik a Drágán add az életed!, a Breaking Bad hősei azonban nem szívnak, a szójátéknak pedig semmi keresnivalója ott, ahol egy brutális bűnöző karakterének a születését szemléljük. A magyar változat munkatársai viszont természetesen jobban tudják, hogy mitől lesz korszerű egy sorozat, mint akik ezt a legmagasabb színvonalon művelik.

Ilyen módon lett a Trustból A semmi ágán, a Heatből Szemtől szemben, a Lola renntből A lé meg a Lola, a The Cellből A sejt, a The Bodyguardból Több mint testőr, a Sevenből Hetedik, a The Breakfast Clubból Nulladik óra, a Notting Hillből Sztárom a párom, az Untouchablesből Aki legyőzte Al Caponét, a The Way of the Gunból Hullahegyek, fenegyerek.

Íme a magyar narancs abszurditása a gyakorlatban: az együgyű gátőr, a paranoiás ávós meg a sértett főelvtárs együtt végzetes csapást mérnek a romlott, Coca-Cola-narkózisban fuldokló Nyugatra egy narancsnak hazudott citrommal. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de legalább sérti a szerző szándékát. A szereplők ismerősek: a semmihez sem értő gátőr a kreatív, az izgága ávós a producer, a mindenható elvtárs pedig a pénz és élet fölött diszponáló cégvezér. Alávaló civilizálatlanságról árulkodik az, ha a hatalom mellé semmiféle kultúrát megillető alázat nem társul. S lám, van, ami soha nem változik: amint a szocializmus kitermelte a nyolcadik utast: a halált, a kapitalizmus éppúgy hozza létre a tököst, a törököt, az őrt meg a nőt.