A megújuló baloldal útja

Nyilvánvaló, hogy igenis volna politikai tér és társadalmi igény egy hiteles baloldali alternatíva számára.

A baloldal Európa-szerte súlyos válságban van. Hagyományos szavazóbázisát, a munkásságot a multinacionális tőke a harmadik világba szervezte ki. A könnyen szavazatra váltható szociális ígérgetés ma már általános recept a plázaembert célzó választási kampányok során, ugyanakkor egyre nehezebben egyeztethető össze a környezetvédelmi szempontokkal és a globális igazságtalanságokkal egyaránt. Baloldali pártok ma már szinte soha nem vállalják fel progresszív gondolatok képviseletét, hiszen a végletekig hajtott politikai korrektség, valamint a választók szüntelen korrumpálása nyomán legtöbbször még a problémákkal való szembesülésre sem képesek. Mára a kisebbségek sorsa iránti érzékenység maradt az egyetlen valóban hasznos társadalmi szerepük, magyarként azonban azt is jól érzékeljük, hogy e téren sincs szó következetes, elvi álláspont képviseletéről, elég, ha az erdélyi autonómiatörekvés iránt tanúsított hideg és ellenséges közönyre gondolunk.

A hazai baloldal válsága az európainál is sokkal súlyosabb. Mire hamarosan ideér a varsói gyors, egy elöregedett és kiégett, cinikus értelmiségi szekértábort talál, amelynek megmondói immár húsz éve ugyanazok a figurák. A pártok vezetése fiatal, jólfésült politikai brókerekből és ezerszer korrumpálódott egykori párttitkárokból áll. A jobboldal legnagyobb örömére a hatalomba, valamint önmagába szenvedélyesen szerelmes Gyurcsány változatlan intenzitással ontja magából a baloldalt és a világot megváltó akcióterveket. Az egykori miniszterelnök hiteltelensége és túlmozgásos szereplési kényszere mára addig erodálta az egykori szocialista szavazóbázist, hogy Gyurcsány ötszázalékos nyuggerszektáját minden véleményformáló megkerülhetetlen baloldali erőnek látja. Ám ahogy a jobboldal nem nyerhetett választást a kilencvenes években Csurkával az élen, úgy nem nyerhet ma a baloldal Gyurcsány vezetésével. Eközben az MSZP a régi lemezt leporolva újra ötvenszázalékos béremeléssel próbál pozíciót fogni, vezetői ugyanis érthetetlen módon nem érzik, hogy ezzel legfeljebb nevetségessé tehetik magukat. Nincs az az időgép, amely visszahozza számukra a 2002-es évet, mert bármennyire igaz is, hogy az emberek megvehetők kilóra, túl közeli annak az emléke, ahogy a szocialista kormányzás falhoz csapta az országot. Ráadásul a mai Magyarországon az állami osztogatásnak, a világrekord-mértékű adókkal megtámogatott paternalizmusnak ütős képviselete van: a szocialisták mellett Orbán és Vona is ebben utazik. Holott nyilvánvaló, hogy igenis volna politikai tér és társadalmi igény egy hiteles baloldali alternatíva számára. Persze csakis új alapokon, új identitással, új ügyek mentén.

Itt nem elitcseréről van szó. Kétségtelen, hogy új arcok kellenek, de ezekből fiatalokra, középkorúakra és öregekre egyaránt szükség van, hisz mindegyik korcsoportban nyüzsögnek a lejárt szavatosságú karrierpolitikusok. Generációt a szavazótáborban kell váltani. Ma a nyugdíjasok érdekképviseletét a kormánypárt maradéktalanul ellátja, miközben az alacsony és közepes keresetű munkavállalókat meg a fiatalokat a jelenlegi parlamentben senki sem képviseli. Ki kell végre mondani azt a statisztikákból már egy évtizede kiolvasható tényt, hogy Magyarországon nem a nyugdíjasok, hanem a pályakezdők, a családalapítás előtt állók és az irreális adókkal sújtott kisvállalkozók szorulnak szolidaritásra. Az ő problémáikat kell megoldani, számukra kell élhető körülményeket teremteni. A hárommillió nyugdíjas egységes és univerzális képviselete helyett a szegénységben élőkön és a kilátástalanul küszködőkön kell segíteni, amíg nem csúsznak le végleg vagy vándorolnak ki valamennyien.

Amilyen undorral ma a polgárok a Fidesz közeli oligarchákhoz viszonyulnak, éppen úgy kell szembenézni a Gyurcsányokkal és a Leisztingerekkel. Egyszer és mindenkorra le kell számolni azzal a velejéig hazug kapitalizmusmítosszal, amelyet a hazai baloldal évtizedek óta képvisel. Le kell számolni a dogmával, hogy a fogyasztás boldogságot okoz, le kell számolni a nemzeti önsajnálattal, és hálát kell adni azért, hogy Európában élünk, nem pedig a harmadik világban. A magyarországi baloldal mindeddig büszkén nem gondolkodott nemzetben, és büszkén volt európai, ha ez a fogalom a testvérpártok luxuslimuzinokban közlekedő politikusaihoz tartozást jelentette. Újra kell fogalmazni a nemzet iránti felelősséget, tenni kell ezért a nyelvi-kulturális közösségért. A nemzetköziség jelentése pedig többé ne a strasbourg-i szocialista frakcióban való tagság legyen, hanem a muzulmán világban elnyomott nők, a Távol-Keleten rabszolgaként dolgoztatott gyermekek és a latin-amerikai favelák lakói iránt tanúsított szolidaritás. Mindenekfelett pedig komolyan vett felelősség ezért a gátlástalanul és korlátlanul kizsákmányolt bolygóért.

A jövő baloldali politikusainak élen kell járniuk a politika és a gazdaság közti átláthatatlanság felszámolásában. Nem pofázni kell a korrupció ellen, hanem végleg beszüntetni a céges kampány- és pártfinanszírozást. Maximálni kell továbbá a politikában akár képviselőként, akár polgármesterként eltölthető idő hosszát. Egyetlen társadalomnak sincs szüksége olyan vezetőkre, akik világéletükben csak basáskodtak, akik soha nem termeltek meg javakat, mindig csak osztogatták a más adóját. Száz éve az általános választójog bevezetésével lehetett térdre kényszeríteni a pénzelitet, mára fordult a kocka: bizonyos tájékozottsági cenzus teremtheti meg a feltételét annak, hogy a sorsunk fölött való rendelkezés jogát a kisszámú, de annál nagyobb befolyású médiatulajdonosok kezéből visszavegyük. A huszonegyedik században a népszuverenitás ésszerű és elengedhetetlen feltétele, hogy a szavazó tisztában legyen azzal, miről szavaz.

Az emberi jogok nem kampánytémák. Nem csak akkor fontosak, ha szavazatra válthatók. Ki kell állni a legszélesebb körben és a legliberálisabb módon értelmezett szólásszabadságért. Még a holokauszttagadók vonatkozásában is. Nem alibizni tovább a rossz fej nyuggerszekták kedvét lesve, hanem legalizálni a marihuána kereskedelmét és fogyasztását. Adót termelni, abból országot építeni, kezünkbe venni és törvényesen működtetni a bűnözők üzletét. Ahogy az számos európai és amerikai államban már megtörtént, s amely programmal a kanadai liberálisok épp most nyertek választást. Milyen alávaló gyávaság ezt nem felvállalni, miközben a jobboldal vezető ereje minden alkalmat megragad, hogy magát asszociatív viszonyba hozza egy a fűnél lényegesen ártalmasabb kemény droggal: az alkohollal. Ki kell állni az eutanázia szabadságáért, ki kell állni a melegek házasságáért, a közvélemény-kutatási kimutatások helye pedig a papírkosárban van. A baloldal jövője az elvi politizálás és a kisebbségvédelem, ha kell, a többségi állásponttal szemben is.

Olyan radikális közoktatási program megfogalmazása szükséges, amely képes átemelni Magyarországot a tizenkilencedikből a huszonegyedik századba. Meg kell tanítani a gyerekeket vakon gépelni, a sport alternatívájává kell tenni a táncot, az irodalom szintjére kell emelni a filmet. Kevesebb poroszosan megkövetelt lexikalitás, viszont sokkal, de sokkal több játék és kreativitás kell. Nem kisméretű tudósokat, hanem egészséges, jó kedélyű és széles látókörű gyerekeket kell nevelni a jövő Magyarországának.

Úgy hiszem, valahogy így kezdődhetne el a baloldal újjáépítése. Bizonyára sok kárörvendő ehelyett inkább sóval hintené be az Orbántól balra eső világot, pedig ha átlátnának a polgárháború ködén, megértenék, hogy baloldal nélkül nincs polgári felemelkedés. Ahogy jobboldal nélkül sincs. Ahogy egyházak és független médiumok nélkül sincs. Ahogy civilek nélkül, alapjövedelemért küzdő marxisták nélkül, az állam felszámolásáért agitáló piacpártiak nélkül és a közbiztonságért szervezkedő rendpárti radikálisok nélkül sincs. Ebből a számtalan szándékból, továbbá az együttműködésből, a többi elismeréséből és tiszteletéből jöhet létre egy élhető ország. Persze lehet folytatni a harcot az utolsó töltényig, míg a „mi” egyetlen és végső igazságunk nem érvényesül. S aki kilőtte az utolsó töltényt, majd hantolja be a sírgödörré vált országot! Együttműködés és polgárosodás, vagy polgárháború és pusztulás. Egy szellemében megújuló baloldal ma alapvető nemzeti érdek.