A következő terem dolgozná fel a zsidók kifosztásának eseményeit, a gettósítás és a jogfosztás árnyékéban zajló mohó tülekedést a megürülő lakásokért és értékes ingóságokért. Ezt követnék az újabb grandiózus rablásnak, a szovjet csapatokkal érkező moszkoviták országosztásának emlékei: földek, gyárak és középületek kerülnek az új arisztokrácia birtokába, akik szemérmesen ráírják valamennyire, hogy állami tulajdon, de csak hogy e perctől személyes vagyonukként funkcionáljon. A látogató ezután egy hatalmas csarnokba ér, amely az elmúlt huszonöt év összefüggő tolvajlásának állít emléket. A lopás két állandó eleme, a falánkság és a cinizmus itt új sajátságokkal bővül, az eltulajdonítás professzionális rendszerét már hivatásos, szakavatott rablók: bankárok, menedzserek és közgazdászok működtetik, nem holmi elszegényedett, semmihez sem értő nemesek, vagy ostoba, agresszív Lenin-fiúk. A csarnok anyaga kitérne a spontán privatizációra, a szövetkezetek szétverésére, komplett ágazatok kiárusítására, bankok megmentésére, botrányok végeláthatatlan sorára Gyurcsány Ferenctől Tocsik Mártán át Mészáros Lőrincig.
A folyamatosan bővülő, állandó kiállítás anyagáról történészek és pénzügyi szakemberek gondoskodnának. Elévült és elfeledett történeteket tárnának fel az olajszőkítésről, számlagyárakról vagy multinacionális részvénytársaságok fosztogatásairól. Felmutatnák a számukra kiutalt adókedvezményeket és célzott támogatásokat, minden forintot, amit eltüntettek, elprivatizáltak, elsikkasztottak, elnemzetitőkésosztályosítottak. Az utolsó terem fala egy hatalmas monitor lenne, ahol a látogató nyomon követhetné, hogy a tolvajok egy perc alatt mennyivel lopnak többet ma, mint huszonöt, ötven vagy száz éve, továbbá szembesülhetne azzal, hogy ha ezt az összeget oktatásra, kultúrára, informatikára, egészségügyre vagy tömegsportra fordítja, hol tartana Magyarország.
