A szilveszteri az év legszomorúbb éjszakája. Az alkohol Valentin-napján a modern ember sajátos pogány szertartás keretében a tudattalanjára issza magát: az adventi és karácsonyi időszak összefüggő ájtatoskodása úgy szakad fel lelkéből, mint gyulladt garatból a gennyes váladék. Nem ünnepel, még csak nem is bulizik, hanem rituális körülmények közt önnön eszmélete alá száll. Az utcákon ilyenkor háborús állapotok, petárdáktól megvaduló-menekülő emberek és állatok találhatók.
A fogyasztásfüggő ember az addikció tankönyvbe illő tüneteit mutatja – ha a jövő évre készül: most még szabad; ha a múlt évtől búcsúzik: most lehet igazán. Az alkohol fogyasztása ezen a napon ünnepélyességi előírás. Még egy aránytalanul nagy alászállás az aránytalanul nagy fogadalmak előtt, aztán januártól jöhet az új élet. Akár februárig.
S már itt is az újév: a köztársasági elnök kötelezően semmitmondó frázisait pezsgős koccintás vezeti fel – ez az öntudat szikrái számára helyt ad némi polgári pózolásnak, aztán mehet a lumpen haláltánc reggelig. A modern élet kilátástalan, s a modern ember lelke mélyén jól tudja ezt. A szilveszteri rituálé e tudás elfojtásának tömeges kísérlete, énvesztéses csoportterápia, mielőtt a résztvevők az új esztendőt új fogadalmakba csomagolt élethazugságokkal újra megkezdik.
A szilveszter súlyos tünet, de nem az ok. A szorongás, mely a modern társadalmak tagjait egyenként önmaguk alá hajtja, a születésnaposhoz, Jézushoz fűződő problémás viszonyukból fakad. Ő a kollektív felettes én, az ő szerepe kelti a sok elfojtást, dühöt és öngyűlöletet, mert a tömegkultúra bármekkora erőkkel szabja is át Jézus születésnapját a fogyasztás ünnepévé, csontvelejében minden ép lelkű fogyasztó érzi, hogy a betlehemi jászolban egy új erkölcsi világrend és egy új emberi minőség született, s neki ezzel dolga van. Ez a viszony ma négyféle.
Egyik csoport tagjai irtóznak Jézustól, és fennhangon tagadják néhol puszta történelmi létezését, máskor csupán az úgynevezett „csodáit”. Ellenszenvet valójában a romlott és pár évszázada még világi hatalomra törő egyház iránt éreznek, azt azonban egy merész árukapcsolással az Istenre és Jézusra egyaránt kiterjesztik. A karácsony számukra legfeljebb a zöld fenyőről, a meghittségről, a családról, a halászléről meg a bejgliről szól. Tipikus alakja e csoportnak Vágó István.
Másik csoport a képmutatóké, akik időről időre megfürdőznek a szenteltvízben, mindennapos működésükből azonban a vak is kiolvassa, hogy Istenre meg az egész pereputtyára nagy ívben szarnak. Számukra Jézus kizárólag arra szolgál, hogy vele mosdassák a szennyes életüket. Karácsonykor az éjféli miséről szelfiznek, jelezve, hogy szép volt, és hogy jót tett a lelküknek. Tipikus alakja e csoportnak Hajdú Péter.
A harmadik csoportba a Jézus Krisztus-fanok tartoznak – ők Jézusért éppen olyan módon rajonganak, ahogy egyvalaki Johnny Deppért, másvalaki Brad Pittért. Számukra ő egy fétisszemély, akit bálványként imádnak, mintha ugyan valaha is kért vagy előírt volna ilyesmit. Nem érik fel, hogy Jézus mi végre élt, csak a személyt látják és bálványozzák, a személyen túli egyetemes érvény nem érinti meg őket. Karácsonykor aztán mindig a legelvetemültebb imádatot adják elő, hiszen a fétis bármikor időszerű, szülinapon azonban kötelező. Tipikus alakja e csoportnak Németh Sándor.
A negyedik csoport tagjainak számára világos, hogy Jézus nem azért élt, hogy az emberek imádják, hanem hogy a lényéből, a működéséből és az életéből önmaguk számára referenciát formáljanak. Tisztában vannak azzal, hogy Jézus nem bálvány, hanem példa: amennyit magukban az ő létállapotából megvalósítanak, annyit képesek helyreállítani az elveszett Paradicsomból. A karácsony számukra egy átlagos nap – nem azért, mert nincs karácsony, hanem mert minden nap karácsony. Tipikus alakja e csoportnak Böjte Csaba.
Te melyik csoportba tartozol?
