A mértéktelen jólét Európája

Európa végzete nem az iszlám, hanem a szocializmus.

Európa végzete nem az iszlám, hanem a szocializmus. A Nyugat azzal nyerte meg a hidegháborút, hogy a Szovjetuniót olyan fegyverkezési és fogyasztási versenybe kényszerítette, melyek alatt annak gazdasága összeomlott. Az Egyesült Államok nukleáris rakétaarzenált, Európa kollektivizmus nélküli szocializmust hozott létre. Szociáldemokrata és keresztényszocialista pártok vetélkedtek azon, hogy miként képesek a globalizálódó kapitalizmus nyújtotta bőséges javakat egyre igazságosabban elosztani úgy, hogy a piaci verseny megmaradjon. A berlini fal leomlása sem az amerikai fegyverlobbit, sem Európa pártjait nem fékezte meg. A szociális igazságosság már nem pusztán ideológiai verseny vagy társadalmi vízió tárgya volt, hanem a szavazatszerzés legfőbb eszköze. Az ígérgetés, a voksok tömeges felvásárlása, a választók fogyasztási javakkal és jóléti szolgáltatásokkal való korrumpálása a demokratikus intézmények mély válságát, a médiademokrácia korának eljövetelét jelezte.

Ma az európai államok olyan jóléti rendszereket tartanak fenn, melyeket alig képesek finanszírozni. Ha a kontinens országainak hatalmas adósságait és államháztartási hiányait szemléljük, az az érzésünk, hogy háborús költségvetéseket látunk, holott a fegyveres harcnak már hetven éve vége. Európa a nagyobb és laposabb tévéért meg az egzotikusabb nyaralásért áll háborúban – valamennyi energiáját a társadalmi jólét mértékének állandó növelésébe öli, miközben gazdaságának globális súlya évről évre csökken, továbbá egyre nyomasztóbb demográfiai válsággal kell szembenéznie. Mindkét folyamatért elsősorban a végletekig fejlesztett szociális rendszer felel. Európa kormányai óriási összegeket mozgósítanak bankmentésekre, nyugdíjemelésekre és segélyekre. Hol az elitek, hol a tömegek zsebeit tömködik – a folyamat kárvallottja minden esetben a középosztály. Nem csoda, hogy sem hadseregre, sem a peremterületek felzárkóztatására vagy pacifikálására nem marad forrás. Európa könnyű kézzel hagyta Ukrajnát polgárháborúba zuhanni – ahogy a rendszerváltáskor Közép-Európa országai számára, úgy számukra sem biztosítottak Marshall-segélyt. Ahogy nem fog Marshall-segélyt kapni sem Szíria, sem Irak.

Ha volna egyetlen politikus, aki akár csak középtávon próbálna gondolkodni, aki fél órán keresztül államférfiként viselkedne, aki nem a holnapi szavazatot, hanem a holnaputáni békét óhajtaná, annak programját és pártját a kapzsi tömeget maga mellé állító belpolitikai ellenzék elemi erővel söpörné el. Nem az az igazán nagy baj, hogy az Európai Uniónak nincs külpolitikája, hanem az, hogy egyetlen európai államnak sincs. Intézkedjen Amerika, de ha nem, akkor intézkedjen Oroszország! Európa csak az új okostelefont kéri, hogy azon kövesse az eseményeket, és gyalázza a nagyhatalmakat, ha valamelyik valamit épp rosszul csinál. Miért Amerikán vagy Oroszországon múlik, hogy mi történik Ukrajnában és Szíriában, amikor nekünk, európaiaknak van meg a kultúránk, a történelmi tapasztalatunk meg a földrajzi közelségünk, hogy eloltsuk a tüzet, mielőtt a mi házunkat is elérnék a lángok? Európában jelenleg egyetlen olyan kormány sincs, amely képes volna elmagyarázni a választóinak, hogy most nem a partinak, hanem a harcnak van itt az ideje. Aztán nagy a döbbenet, amikor már az utcákon és a tereken zajlik a mészárlás.

A minden határon túlfejlesztett szociális rendszer nemcsak Európa katonai cselekvőképességét, szolidaritását, gazdasági és demográfiai kilátásait számolta fel, de ez teszi ellenállhatatlanul vonzó célpontjává a hódító iszlámnak, a modern népvándorlás egymást követő hullámainak. Ez a szociális és fogyasztási verseny hozta létre az önzésnek meg az anyagiasságnak azt a kilátástalan közegét, amelytől az egykor betelepült muszlimok gyermekei és unokái viszolyogva fordulnak el, hogy a dzsihádot válasszák. Európa nem kínál polgárosodást sem bevándorlóknak, sem Közép-Európának, sem Ukrajnának, csupán kereskedelmi tévét, most nagyobb üdítővel és nagyobb hasábburgonyával. Ennél az Iszlám Államnak láthatóan van jobb ajánlata.