Ha volna egyetlen politikus, aki akár csak középtávon próbálna gondolkodni, aki fél órán keresztül államférfiként viselkedne, aki nem a holnapi szavazatot, hanem a holnaputáni békét óhajtaná, annak programját és pártját a kapzsi tömeget maga mellé állító belpolitikai ellenzék elemi erővel söpörné el. Nem az az igazán nagy baj, hogy az Európai Uniónak nincs külpolitikája, hanem az, hogy egyetlen európai államnak sincs. Intézkedjen Amerika, de ha nem, akkor intézkedjen Oroszország! Európa csak az új okostelefont kéri, hogy azon kövesse az eseményeket, és gyalázza a nagyhatalmakat, ha valamelyik valamit épp rosszul csinál. Miért Amerikán vagy Oroszországon múlik, hogy mi történik Ukrajnában és Szíriában, amikor nekünk, európaiaknak van meg a kultúránk, a történelmi tapasztalatunk meg a földrajzi közelségünk, hogy eloltsuk a tüzet, mielőtt a mi házunkat is elérnék a lángok? Európában jelenleg egyetlen olyan kormány sincs, amely képes volna elmagyarázni a választóinak, hogy most nem a partinak, hanem a harcnak van itt az ideje. Aztán nagy a döbbenet, amikor már az utcákon és a tereken zajlik a mészárlás.
A minden határon túlfejlesztett szociális rendszer nemcsak Európa katonai cselekvőképességét, szolidaritását, gazdasági és demográfiai kilátásait számolta fel, de ez teszi ellenállhatatlanul vonzó célpontjává a hódító iszlámnak, a modern népvándorlás egymást követő hullámainak. Ez a szociális és fogyasztási verseny hozta létre az önzésnek meg az anyagiasságnak azt a kilátástalan közegét, amelytől az egykor betelepült muszlimok gyermekei és unokái viszolyogva fordulnak el, hogy a dzsihádot válasszák. Európa nem kínál polgárosodást sem bevándorlóknak, sem Közép-Európának, sem Ukrajnának, csupán kereskedelmi tévét, most nagyobb üdítővel és nagyobb hasábburgonyával. Ennél az Iszlám Államnak láthatóan van jobb ajánlata.
