A hullarablás kreativitása

A céges gátlástalanság a szertartásra tolakszik, a gyászolókat félrelöki, nevét és logóját a koporsóba vési.

„Kristóf! Bence! Kik voltak azok a zsenik, akik megalkották a »Mert hülye azért nem vagyok!« kampányt?! Ti voltatok! És az ki volt, aki megálmodta a lehengerlő vörös árnyalatot meg az ikonikus betűtípust? Te voltál az, Márk, te istenverte Leonardo!” Hogy az elhangzottakat nyomatékosítsa, Márk vállára teszi a kezét, majd teátrális mozdulattal a tárgyaló falán bekeretezve függő plakátra mutat. „Ez az a szint, amire képesek vagyunk! És ez az, amiből nem engedünk! Kell egy ütős anyag a Facebookra! Legyen a Media Markt újra szexi, trendi és laza! Ez a feladat. És ha valaki képes erre, azok ti vagytok!”

A kreatívok szeretik ezeket a motivációs beszédeket. Úgy érzik, hogy Steve pont olyan jól ért a szakmájához, mint ők a magukéhoz. Értékelik, hogy olyan felettesük van, aki felismeri és elismeri a képességeiket. Mindig azt élvezik a legjobban, amikor Steve felteszi a kérdést, hogy „Miért vagyunk itt?”. Addig mintha megannyi széttartó gondolat cikázott volna a tárgyalóban, melyeket Steve szavai egy erővé kovácsolnak. Egyetlen legyőzhetetlen erővé. Ehhez Steve tényleg nagyon ért. Ilyenkor nem győzik csodálni a tehetségét.

Két és fél óra sem telik bele, és kész az új hirdetés, melynek apropója David Bowie halála, tárgya pedig a Media Markt áruházakban kapható négy hanghordozó. A termékek adottak, a kreatívok erőssége pedig az, ahogy azokat kommunikálják. A cég mindig vidám kabalapojácája ezúttal gyászol, szomorúan mered maga elé, mellette a négy lemezborító egymás diszkrét takarásában elrendezve, fölül pedig a cég üzenete: „Isten veled David ”

David. Ugyan milyen más viszonyban volna a Media Markt David Bowie-val, mint a legszorosabb, legszemélyesebb, legbarátibb nexusban. Amilyenben velünk. Az üzenet egyértelmű: a műszaki cikkekre vágyó fogyasztónak, David Bowie-nak és Istennek van egy közös jó barátja: a Media Markt. S a kreativitás egy sorral lejjebb, kisebb betűkkel fokozódik: „és add át üdvözletünket Lemmy-nek is.” Végül egy szomorú szmájli.

Hiszen annyira jó barát a Media Markt, hogy David szívesen elviszi az üzenetét a másvilágra – ez a legkevesebb. Bizonyára megemlíti majd Lemmynek, hogy milyen nagyszerű akciókról maradnak le. Mekkora szopás már ez a halál, mennyivel jobb lenne kettesben elmenni a Media Marktba kenyérszeletelőt vásárolni! Mondjuk ha én lennék ilyen jóban Daviddel, inkább üzennék Freddie Mercurynak, John Lennonnak, vagy bárkinek, akihez életében köze volt – de hát ezért nem vagyok én reklámkreatív. Ha az volnék, jól tudnám, hogy annak kell üzenni, akinek még alig hűlt ki a teste a főcímekben.

Amit a Media Markt kreatívjai előadnak, az közönséges hullarablás. Pszichopátiás módon együttérzést színlelnek, hogy az áruházlánc szarjait ránk varrják, nevét a tudatalattinkba ültessék. És szó sincs arról, hogy erre szükségük volna, hogy ennek révén több hanghordozót vagy műszaki cikket adnának el. Amiről szó van, az az, hogy megtehetik. A céges gátlástalanság a szertartásra tolakszik, a gyászolókat félrelöki, nevét és logóját a koporsóba vési. S mindezt csakis azért teszi, mert belső kényszere, hogy hatalmát demonstrálja, mindenki számára nyilvánvalóvá tegye, hogy az örök törvények fölött áll. Nincs benne szégyen, és nincs benne méltóság – csakis önhittség, kapzsiság és gőg.

Az ókori színjátszásban még istenek és emberek törvényei álltak konfliktusban. A modern, céges színjátékban már nyoma sincs konfliktusnak vagy drámának, helyüket rövid és ostoba szlogenek vették át, melyek csakis attól válnak érvényessé, hogy a média intézményei naponta tízezerszer harsogják a pofánkba őket. Az istenek helyén pszichopaták állnak, az emberek helyén tömegek, a törvény pedig három tézissel kifejezhető: 1. A propaganda: hatalom. 2. A fogyasztás: boldogság. 3. A minőség: mennyiség.