Gazdag és büszke ország a miénk, így olimpikonjaink négyévente olyan pénzjutalmakért szállnak harcba, amilyenekről még a nyugat-európai versenyzők többsége sem álmodhat. Ezek közül is kiemelkedik a harmincöt éves kor fölött biztosított életjáradék.
Erre természetesen csak az olimpiai számokban induló sportolók jogosultak, hozhatnak bármilyen kimagasló magyar sikert az olimpiai programban nem szereplő versenyszámok, az a döntéshozó politikusokat nem hatja meg. Ahogy az sem, ha egy sportoló mondjuk súlyosan megsérül, esetleg úgy áldozza az élsportra a fiatalságát, hogy „csak” világbajnok vagy Európa-bajnok lesz – mehet szociális segélyért a munkaügyi központba.
A harmincötödik életévüket betöltött olimpiai érmeseknek azonban élethosszig utalja a járadékot a magyar állam, annak ellenére hogy a játékok után kiutalt jutalmakkal és a szponzoroktól begyűjtött pénzekkel a zsebükben már amúgy is az ország felső tízezrének a tagjai. Bár dicsőségüket százféle módon válthatják karrierre, Magyarország kifogástalan fizikummal rendelkező atlétákat nyugdíjaz. S ha nem is tökéletes már az ízületeik állapota, aligha rosszabb, mint egy ötvenkilós ápolónőé, aki beteg embereket emelget, mosdat és polcol évtizedeken át.
Egy tűzoltó, aki nap mint nap az életét kockáztatja, miért nem jogosult arra, hogy harmincöt éves korára megoldódjanak az anyagi gondjai – mondjuk azután, hogy megmentette három ember életét? Miért nem jogosult erre az a sebész, aki megmentett száz életet? Miért nem jogosult erre az a pedagógus, akire a legnagyobb felelősséget helyezzük, amikor gyermekeinket a gondjaira bízzuk?
A válasz gyakorlatias: ők azért nem jogosultak, mert abba beleroppanna az ország gazdasága. Az olimpiai aranyak túlárazása ezzel szemben nyereséges üzlet: az aktuális miniszterelnök kap egy rakás sportolót, akikkel fényképezkedhet, fiatalosságot, erőt és sikert demonstrálhat, a magyarok pedig megkapják az illúziót, hogy egy hatalmas sportnemzet tagjai, miközben a népegészségügyi mutatóik tragikusak, és a tornatanárok a gyermekeikkel naponta gyűlöltetik meg a testmozgást.
Mi az ára mindennek? Rongyos pár milliárd forint évente, plusz pár ezer kölyök megnyomorított gyerekkora, akiknek a szüleit megrészegítette az extrém mértékű vérdíj – az őrült tempót és a szélsőséges terhelést elviselni képtelen gyermekek sikolya nem jut el a közvéleményig. A magyar állam gyalázatos piramisjátékot űz: gyerekek ezrei állnak a piramis alján, hogy a csúcson néhány győztes kivegyen pár milliárd forintot. A versenysport és az olimpiai aranyak fétise ennek a szennyes jutalmazási rendszernek a keretében négyévenként elérhetővé tesz hét-nyolc aranyérmet, melyek irtózatos árát ártatlan gyermekek tömege fizeti meg.
Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszó visszavonulása után egy évtizeden át nem tette be a lábát uszodába. Húsz év után talán már újra jár. Gyermekeiből nem akar olimpikonokat faragni. Aligha véletlenül.
