Érthető, hogy a brit kormány a jövőben nem kíván jelentősebb mértékű szociális támogatást nyújtani azoknak a magyaroknak, akik bár a szigetországban dolgoznak, gyermeküket Magyarországon nevelik – vagy inkább neveltetik: a segély mértéke a jövőben az adott ország árszintjéhez igazodik majd. Németország, Dánia és más európai államok is gyorsan csatlakoztak a brit igényhez, nekik sem áll szándékukban a Magyarországon nevelkedő kölyköket ilyen módon finanszírozni – s ez számomra el is fogadható. Szeretném ugyanakkor megérteni, hogy ezek szerint a kormányok szerint az vajon rendben van-e, hogy ők beszedik a munkát vállaló magyar szülőktől az adót meg a társadalombiztosítás költségeit, gyermekeik magyarországi oktatásába és egészségügyi ellátásába viszont nem szállnak be? Milyen Európa az, ahol a szegényebb államok gyermekeket képeznek, nyugdíjakat fizetnek és egészségügyi rendszereket tartanak fenn, a gazdagabbak pedig köpnek arra, hogy az általuk elszívott munkaerő adóforintjai a fenti országok költségvetéseiből hiányoznak?
Az Európai Unió jelenlegi formájában egy szélhámosság: kényelmes elfekvő a Szanyik meg a Deutschok számára, továbbá praktikus megoldás arra, hogy a multinacionális részvénytársaságok aktuális érdekeiket úgy üssék át Európán, hogy a „nemzeti” kormányok közben Brüsszelre mutogathatnak, és széttárhatják karjaikat, mintha nem volnának maguk is résztvevői az uniós döntéshozatal folyamatának, akár pártjaik, akár biztosaik által. A schengeni határokat felszámoló politikai ámokfutás egy nemzetállam döntése volt: Németország nem várt uniós megerősítésre, Angela Merkel maga invitálta meg az illegális bevándorlókat a kontinensre, csak miután már látta, hogy azok mekkora tömeget képeznek, kezdett európázni és kvótázni. Az amerikaiakkal zajló szabad kereskedelmi tárgyalásokon épp akkora szükség volna a kritikus hangra és a kemény fellépésre, mint a népvándorlás kapcsán, mégis mindenki lapít: a nemzetállamok vezetői elfordítják a fejüket, Brüsszel pedig aláír egy olyan megállapodást a génkezelt élelmiszerekről, a választott bíróságokról meg az engedékeny környezetvédelmi előírásokról, amilyet a Wall Street látni kíván.
Nem az Európai Unió eszményével van baj, hanem azzal, hogy minden állam- és kormányfő a maga pecsenyéjét sütögeti, miközben arra használja Brüsszelt, hogy a kezét ne kelljen bemocskolnia. Hitvány színjáték zajlik a hiszékeny tömegek szeme láttára, holott az unió feladata az volna, hogy közös nyugdíjrendszert, közös adópolitikát, közös szociális struktúrát, valamint közös önvédelmi stratégiát dolgozzon ki, úgy a migránsáradat, mint a jogszabályok, nemzetek és uniók felett álló multinacionális nagyvállalatok korlátozása kapcsán – ezek terén azonban semmi sem történik. A nemzetállamok vezetői egymás kölcsönös átverésére és kifosztására használják az uniós intézményeket, az uniós jogot meg az uniós támogatásokat, aztán csodálkoznak, amikor a szennyes játszmáik egy idő után rendszerszintű problémákat okoznak. Az autót, a háztartást és az országot vezetni kell, az európai politika azonban elvek nélküli kupeckedés, amelynek során mindenki csakis a saját zsebére meg a hazai közvélemény-kutatások adataira gondol, senki sem próbálja meg a nagy egészet szemlélni, ne adj’ Isten úgy tenni, mintha Kohl vagy Mitterrand örököse volna.
Néha az a kényszergondolatom támad, hogy Brüsszel nem is valós hely, hanem utópikus mítosz, mint egy posztapokaliptikus science fictionben a paradicsomi oázis, ahol van víz, élelem, béke és civilizáció – csak még egy kis kitartás, és Brüsszelben leszünk. Mint iskolai hiányzónak a beteg nagymama, vagy a házi feladat megírását elmulasztónak a rossz kutya, aki széttépte: örökös mentség. Az európai politikusok mást sem tesznek, mint Brüsszellel harcolnak, bénultan Brüsszelre mutogatnak, Brüsszelt vétózzák, vagy újabb és újabb áldozatokat kérnek – mindig csakis Brüsszel miatt. Brüsszel nem az európai integráció – Brüsszel a tökéletes kifogás arra, hogy miért ne legyen európai integráció.
