Bár Hajdú Péter egy hobbiállat ügyességével törleszkedik politikusokhoz, és válik e képessége révén miniszterelnök-közeli szocialista aranyifjúból fideszes médiaoligarchává, választott szenvedélyéhez, a televíziózáshoz legfeljebb annyi képessége van, amennyi egy jól tartott házikedvenctől elvárható. Hajdú szakmai és erkölcsi nívópálcáját leghívebben az a pár éve történt eset szemlélteti, amikor műsorában vendégét, a visszavonult úszónőt egykori pedofil bántalmazójával sokkolta le. Az ilyen esetekhez alkalmazott nemzetközi recept szerint a műsor szerkesztői csapdát állítanak a bántalmazónak, behívják egy semleges témára hivatkozva, és csak a stúdióban tudja meg, hogy felelősségre vonás következik. Hajdú Péter a fentiekből annyit értett meg, hogy kell a váratlan fordulat és a meglepetés, behívta tehát a stúdióba a gyanútlan úszónőt, ahol a kulisszák mögött már várakozott a pedofil elkövető, hogy a beszélgetés egy váratlan pillanatában, ezúttal tettestársa oldalán csapjon le egykori áldozatára, és szakítsa fel a régi sebeket – televíziózás Hajdú-módra.
Azt az egyedülállóan érdektelen és kínos show-műsort, amelynek első adása vasárnap este volt látható a TV2-n, épp ez a félreértés jellemzi. Hajdú védelmére szóljon, hogy ezúttal nem tapos meg civilizációs normákat, a late-night show működéséből azonban mindössze annyit ért, hogy ott a házigazda időről időre olyan szerepekben is megmutathatja magát, amelyek komfortzónáján kívül esnek: énekelhet, táncolhat vagy akár kézilabdázhat – ami rendszerint működik is egy olyan showman előadásában, akiben van némi színészi tehetség, szituációs készség és humor. Az pedig csak a kisebb baj, hogy Hajdú ezek egyikével sem rendelkezik, a nagyobb baj az, hogy a képernyőn egyáltalán nincs komfortzónája, nincs tehát honnan kilépnie – Hajdú Péter komfortzónája a kamerák kereszttüzén kívül van. Stand-upolni meg sem próbál, holott ez alapvető elvárás volna egy olyan műsorvezetővel szemben, aki Friderikusz és Fábry nyomában furakszik a képernyőre: „Most én jövök!” Csakhogy Hajdúnak még a riporteri munka alapjaival is súlyos gondjai vannak, hiszen beszélgetni nem képes, az előre egyeztetett kérdéseket kínosan adja elő, miközben szellemtelen tréfáit kellemetlen feszengés közepette ő maga és a nevetőgép egyaránt harsány derűvel jutalmazza: ha már bevásárolta magát a televíziózásba – ahogy Fásy Ádám a mulatós zene, Stadler József a futball világába –, hát minden pillanatát kiélvezi.
A színpadkép, a zenekar és valamennyi külsőség egyaránt azt jelzi, hogy itt Friderikusz és Fábry lett kihívva, csakhogy igen hamar kiderül, hogy Hajdú a bulváron kívül egyáltalán nem gondol a világról semmit. Hogy a műsor kulturális kontextusát érzékeltessem: a showman tréfás asszisztensei Fábry műsorában rendszerint Szőke András és Badár Sándor voltak, ezt a szerepet Hajdú mellett ezúttal a hidrogénszőke-szoláriumbarna kézilabdázó cicababa, Tápai Szabina, valamint az országos hírű okleveles senki, Berki Krisztián töltötte be. A kilencvenöt perces műsornak kulturált néző számára élvezhető momentuma egyáltalán nem volt, unalom és szégyen pillanatai feszes ütemben váltogatták egymást, míg Ben Stiller felszabadító seregei élén meg nem érkezett. Amit Hajdú Péter a képernyőre visz, az a magyar nyelven fogható legvalódibb trash; nem más, mint az Ezek megőrültek! című műsor sokkal drágább kiadása műsorvezető helyett egy lelkes, de rossz képességű Blikk-előfizetővel, aki szerencsésen megnyerte a „Legyen Ön is showman!” nyereményjátékot. Hajdú Péter számára az a „show”, ha tortát dobnak Berki ágyékára, és „a habos torta meg a vasalt here találkozik”, ha egy telefonfülkébe embereket zsúfol, vagy ha tátogva jár sikongatnivalóan szégyenteljes homoerotikus násztáncot Gönczi Gáborral, aki mielőtt a Tények műsorvezetői székébe ülne, „izgalmas történetekkel” szórakoztat bennünket olyan, Hajdúval közösen szervezett bulikról, ahol még a kutyaházban is dugtak – a keresztény-konzervatív politikai kurzus két kulturális ikonja életről és szerelemről könnyedén.
Hajdú legsúlyosabb szakmai tévedése – magán a tévézésen túl – mégis Bochkor Gábor meghívása volt. A nyugodt, laza, jól kommunikáló, képernyőképes vendég és a zavaros tekintetű, feszengő műsorvezető dialógusa minden korábbinál ékesebben demonstrálta Hajdú alkalmatlanságát. Ha a TV2-nél a politikai szempontokat a szakmaiak csak évente egyetlen alkalommal felülírnák, azt arra kellene használni, hogy Hajdú és Bochkor helyét a stúdióban megcseréljék. Ha pedig a szakmai igényesség addig terjedne, hogy ne mindenáron a suttyó tömegeket akarják megszólítani, akkor mielőbb leigazolnák Hajós Andrást.
Egy országos late-night talk show fontos közéleti-kulturális objektuma lehetne a magyar nyilvánosságnak. Ahogy Kovács Kristóf kreatív producer és Fábry Sándor talk show host százezrekhez juttatta el a kultúrát, a minőségi szórakoztatást és számtalan olyan értelmiségi attitűdöt, amely bántóan hiányzik a hazai mindennapokból. Nyilvánvaló, hogy ezt a Showtime címen zajló hulladékot ép ízlésű ember nem fogja nézni, mégis százezreket tart majd szellemi és kulturális nyomorban, továbbá három hatost formázó billogot süt egy olyan televíziós műfajra, amely ennél kifejezhetetlenül többre hivatott.
Ez a műsor mégsem fog megbukni. Bármilyen hitvány a tartalma és bármilyen rossz lesz a nézettsége, nem kerül le a képernyőről – még akkor sem, ha a Fidesz megbukik. Hajdút a politika tartja a képernyőn, ő pedig ugyanúgy megtalálta, s ha kell, újra megtalálja az utat Gyurcsányhoz, ahogy Orbánhoz. Hajdú Péter nem a Névshowrhoz, a Frizbihez vagy a Showtime-hoz tartozik, hanem az elmúlt huszonöt évhez. Járatai a polgárháború frontjai alatt húzódnak, vagyonát és befolyását egyaránt annak köszönheti, hogy született pszichopata módjára vált politikai oldalt és nagy hatalmú barátokat. Aki Hajdú Péterre pillant, azok esszenciális alakját látja a maguk valójában, akik tönkreteszik Magyarországot: rossz képességű, kapzsi, gátlástalan, kultúra és erkölcs nélküli oligarchákat, akiknek soha semmi nem elég.
