Műfaj a máglyán – unalom és szégyen

Hajdú Péter komfortzónája a kamerák kereszttüzén kívül van.

A színpadkép, a zenekar és valamennyi külsőség egyaránt azt jelzi, hogy itt Friderikusz és Fábry lett kihívva, csakhogy igen hamar kiderül, hogy Hajdú a bulváron kívül egyáltalán nem gondol a világról semmit. Hogy a műsor kulturális kontextusát érzékeltessem: a showman tréfás asszisztensei Fábry műsorában rendszerint Szőke András és Badár Sándor voltak, ezt a szerepet Hajdú mellett ezúttal a hidrogénszőke-szoláriumbarna kézilabdázó cicababa, Tápai Szabina, valamint az országos hírű okleveles senki, Berki Krisztián töltötte be. A kilencvenöt perces műsornak kulturált néző számára élvezhető momentuma egyáltalán nem volt, unalom és szégyen pillanatai feszes ütemben váltogatták egymást, míg Ben Stiller felszabadító seregei élén meg nem érkezett. Amit Hajdú Péter a képernyőre visz, az a magyar nyelven fogható legvalódibb trash; nem más, mint az Ezek megőrültek! című műsor sokkal drágább kiadása műsorvezető helyett egy lelkes, de rossz képességű Blikk-előfizetővel, aki szerencsésen megnyerte a „Legyen Ön is showman!” nyereményjátékot. Hajdú Péter számára az a „show”, ha tortát dobnak Berki ágyékára, és „a habos torta meg a vasalt here találkozik”, ha egy telefonfülkébe embereket zsúfol, vagy ha tátogva jár sikongatnivalóan szégyenteljes homoerotikus násztáncot Gönczi Gáborral, aki mielőtt a Tények műsorvezetői székébe ülne, „izgalmas történetekkel” szórakoztat bennünket olyan, Hajdúval közösen szervezett bulikról, ahol még a kutyaházban is dugtak – a keresztény-konzervatív politikai kurzus két kulturális ikonja életről és szerelemről könnyedén.

Hajdú legsúlyosabb szakmai tévedése – magán a tévézésen túl – mégis Bochkor Gábor meghívása volt. A nyugodt, laza, jól kommunikáló, képernyőképes vendég és a zavaros tekintetű, feszengő műsorvezető dialógusa minden korábbinál ékesebben demonstrálta Hajdú alkalmatlanságát. Ha a TV2-nél a politikai szempontokat a szakmaiak csak évente egyetlen alkalommal felülírnák, azt arra kellene használni, hogy Hajdú és Bochkor helyét a stúdióban megcseréljék. Ha pedig a szakmai igényesség addig terjedne, hogy ne mindenáron a suttyó tömegeket akarják megszólítani, akkor mielőbb leigazolnák Hajós Andrást.

Egy országos late-night talk show fontos közéleti-kulturális objektuma lehetne a magyar nyilvánosságnak. Ahogy Kovács Kristóf kreatív producer és Fábry Sándor talk show host százezrekhez juttatta el a kultúrát, a minőségi szórakoztatást és számtalan olyan értelmiségi attitűdöt, amely bántóan hiányzik a hazai mindennapokból. Nyilvánvaló, hogy ezt a Showtime címen zajló hulladékot ép ízlésű ember nem fogja nézni, mégis százezreket tart majd szellemi és kulturális nyomorban, továbbá három hatost formázó billogot süt egy olyan televíziós műfajra, amely ennél kifejezhetetlenül többre hivatott.

Ez a műsor mégsem fog megbukni. Bármilyen hitvány a tartalma és bármilyen rossz lesz a nézettsége, nem kerül le a képernyőről – még akkor sem, ha a Fidesz megbukik. Hajdút a politika tartja a képernyőn, ő pedig ugyanúgy megtalálta, s ha kell, újra megtalálja az utat Gyurcsányhoz, ahogy Orbánhoz. Hajdú Péter nem a Névshowrhoz, a Frizbihez vagy a Showtime-hoz tartozik, hanem az elmúlt huszonöt évhez. Járatai a polgárháború frontjai alatt húzódnak, vagyonát és befolyását egyaránt annak köszönheti, hogy született pszichopata módjára vált politikai oldalt és nagy hatalmú barátokat. Aki Hajdú Péterre pillant, azok esszenciális alakját látja a maguk valójában, akik tönkreteszik Magyarországot: rossz képességű, kapzsi, gátlástalan, kultúra és erkölcs nélküli oligarchákat, akiknek soha semmi nem elég.