Titkok és hazugságok

A Jobbik körül nyugvó, egyre cukibb és egyre poshadtabb állóvizet Vona Gábor bejelentése kavarta fel.

Csakhogy az ideológiai összefüggés félreérthetetlen azok számára, akik olvasták Farkas Attila Márton barátom és kollégám számos erről szóló, bár teljesen visszhangtalan publicisztikáját: a Jobbik vezérkarában lezajlott leszámolás alapja a pártban működő két nagy szellemi áramlat konfliktusa volt. Novák és Hegedűs a Jobbik plebejus–miépes hagyományait, röviden a nemzeti radikalizmust képviselik, velük szemben Vona belső, bizalmi köre mélyen megveti ezt az avítt, hőbörgő, zsidózó, kocsmázó világot – őket vonzalmuk az olasz filozófushoz, Julius Evolához, a tradicionalizmushoz és a dinasztikus legitimizmushoz fűzi.

E kör, akár egy okkult szekta, önnön kiválasztottságának és beavatottságának fölényes magabiztosságával olyan értékrendet vall és hordoz, ami nem pusztán a Jobbik szavazóinak gondolkodásával, de a magyar történelem és kultúra szinte semmilyen hagyományával össze nem egyeztethető. Ők azok, akik Kossuthra mint árulóra, Haynaura mint hősre emlékeznek. Számukra nem Rákóczi, Széchenyi vagy Deák a példakép, hanem a Habsburg-házi királyok. Ha 1848-ra gondolnak, csak egy zavaros, baloldali mészárszéket látnak, melynek egyetlen célja azzal az arisztokrata kaszttal való leszámolás volt, ahová alighanem magukat is tartozónak vélik. Az ő álmuk nem egy erős és független Magyar Köztársaság, hanem egy kozmopolita kasztrendszer, melynek államformája természetesen monarchia. (Vona Gábor korábban többször cáfolta, hogy Habsburg-párti lenne, a ’48-as szabadságharcról pedig úgy nyilatkozott, hogy a magyarság nemzeti függetlenségért vívott harcának talán legmonumentálisabb megmozdulása. Az Evola-könyvhöz Vona Gábor által írt előszó kapcsán pedig a Jobbik elnöke arról beszélt, hogy az írónak vannak olyan gondolatai, amikkel azonosulni tud, és vannak, amikkel nem. Szerinte történészként nyugodtan írhat előszót, ha egyetértene Evolával, akkor az lenne a szövegben – a szerk.)

Nem gondolom, hogy a fenti ostobaságok – amelyeket az Attila Király Népfőiskolán László Andrásnak vagy Vona Gábor lelki vezetőjének, Baranyi Tibor Imrének az előadásában már alighanem sokan megismertek – bármennyivel is alávalóbbak volnának, mint az a mélyproli, egalitárius antiszemitizmus, amit a Jobbik másik szárnyának a Szabó Dezső-életműből leszűrnie sikerült. Nyilván hatalomtechnikai szempontból is hasznos a párton belül egy olyan „élcsapat”, melynek tagjai közt a titkok és hazugságok komplex rendszere megbonthatatlan közösséget teremt: ami Orbán köre számára a Bibó István Szakkollégium közössége, ami a Brit Birodalomnak a szabadkőművesség, az Vona Gábor és bizalmasai közt a tradicionalizmus.

Vajon miért veszi körbe mindezt diszkrét hallgatás? Vona és a Jobbik politikai ellenfelei közül miért egyedül a Magyar Hajnal csapott le Farkas Attila Mártonnak Az Evola-vírus a beteg nemzettestben című írására, mely e tárgyban alighanem a legkiválóbb? Miért nem tépi szét őket a baloldali sajtó, miért nem kutakodnak a Magyar Hüperiónban, a Pannon Frontban meg az ultrajobboldal egyéb fórumain? Nos, azért, mert ez az információ túl bonyolult a modern kor emberének. A neoprimitivizmus, a tömegmédia által kifejtett mindennapos butítás, a „cigánybűnözés” és a „rezsicsökkentés” zsigeri reakciókat célzó egybites frázisai nemcsak azokat a milliárdos neoliberálisokat védelmezik, akik a hazai baloldal pártjait vezetik, nemcsak azokat a Gucciban parádézó, cinikus és korrupt kokainistákat, akik a konzervatív kurzus meghatározó alakjai, de a Habsburgokért rajongó, középkori fantasyben utazó politikai középvállalkozókat is.