A kallódó Európa gazdára vár

Megértem a brit felháborodást – az azonban aligha volt elegendő ok cserbenhagyni a közös Európát.

Érteni vélem a britek unióból való kilépésének érzelmi indítékát: elegük lett Merkelből és Junckerből, elegük lett abból, hogy egy nemzetállam első embere kedve szerint függeszti fel az uniós jogot és kerüli meg a kollektív döntéshozatalt, amikor a józan észen és az államszövetség szellemén áttaposva egyetlen illegitim mozdulattal embermilliók előtt nyitja meg az unió külső határait, s ehhez pillanatnyi habozás nélkül asszisztál a brüsszeli pojáca meg a mögötte álló bürokratikus gépezet. Szóval megértem a felháborodást – az azonban aligha volt elegendő ok cserbenhagyni a közös Európát.

A távozás faktorai közt ott munkál a migránsok iránt táplált félelem és harag, ott munkál a legvisszataszítóbb jóléti nacionalizmus, melynek mohóságánál csak korlátoltsága nagyobb, ott munkál a mélységes közöny a kelet-európai tagállamok sorsa iránt, melyeknek piacait és munkaerőbázisát negyvenévnyi szovjet rabság után letarolta a Nyugat, s a briteknek ma már azok a felzárkóztatási pénzek is fájnak, amelyeket pár évtizede még ők alkudtak ki maguknak a gazdagabb uniós országoktól.

A britek kilépése csak azt jelzi, hogy az Európai Unió soha meg sem született, pedig egyre többen élnek benne olyanok, akiknek identitásában jól megfér a környék, ahol laknak, a nemzet, amelyhez tartoznak és Európa, amely nélkül már nem akarják elképzelni a jövőjüket. Ahogy nem tiltakozom amiatt, hogy a budapestiek adójából utakat újítanak fel Nógrád megyében, ahogy nem akarom, hogy Nyugat-Magyarország a politikai garnitúra huszonöt éves összefüggő lopására hivatkozva távozzon az országból, és amilyen természetesnek tekintem a szolidaritást a bolgárokkal, a lengyelekkel meg a románokkal, éppúgy elvárom ezt a mentalitást Európától – ha nem is a proli tömegektől, de legalább a politizáló elittől.

Az európai egység mára azonban gátlástalan szerencsevadászok és politikai házasságszédelgők martaléka lett. Egyszer úgy mocskolják az EU-t, ahogy az arcukon kifér, máskor gyengéden az unió meleg ölébe kuporodnak, hogy felvegyék sokmilliós fizetéseiket, s ha nagy a baj, azonnal aggódni kezdenek az egységes Európa sorsa fölött, mintha a nyomorult provinciális hatalmukon kívül bármi is érdekelné őket. Charles de Gaulle, Francois Mitterrand, Willy Brandt és Helmut Kohl szégyenkezve nézne körül az Orbánok, a Merkelek meg a Cameronok Európájában. A válságért nem az európai álom, de még csak nem is az európai intézményrendszer a felelős, hanem azok, akik a fentieket nem hajlandók korszerű és érvényes tartalommal megtölteni: a médiademokráciák szavazatszerző predátorai.

A britek távozásából két tanulság is levonható. Egyik az, hogy az „egy ember – egy szavazat” elve ismét fényesen megbukott. Egyre nyilvánvalóbb igény a huszonegyedik századra vonatkozóan, hogy csak az szavazhasson, aki tudja is, hogy miről szavaz: kell valamiféle – eleinte nyilván csak minimális felkészültséget követelő – műveltségi cenzus. A nyugati demokráciákban tomboló ordas politikai populizmus, szociális uszítás és jóléti hazudozás csakis úgy tartóztatható fel, ha az alkotmányok képesek a Trumpok, a Clintonok meg a Gyurcsányok pszichopátiás kalandorságával értelmet és kultúrát szembeállítani. A másik tanulság az, hogy szükség van a valódi európai egységre: az Európai Egyesült Államokra. A laza érdekközösségből szoros érték- és sorsközösséget kell formálni – olyan államszövetséget, melynek léte nem azon múlik, hogy ez vagy az a tagállam az előző két évben mennyi zsíros kenyeret osztott szét a polgárai közt. Az Európai Egyesült Államok identitása valós, szolidaritása szilárd, külpolitikája közös, hadserege, határvédelme, szociális és adórendszere központi és egységes. Zászlaján a kört tizenkét szelet zsíros kenyér helyett tizenkét csillag alkotja, melyek a tagállamok egyenjogúságát és kölcsönös áldozatkészségét jelképezik.