A terrorvészhelyzet kapcsán elkövetett alkotmánymódosítás újabb kiváló alkalom a Demokrácia elsiratására. Az ország értelmisége ruháját megtépve újra előadhatja a gyász öt stádiumát. Először a tagadás: „Ezt már nem merik megtenni! Ennyire nem lehetnek gátlástalanok!” Aztán a harag: „A mocskos zsarnok holnap már lövetni fog, és megtölti a stadionokat politikai foglyokkal!” Ezt követi az alkudozás: „Össze kell fogni, meg kell őket állítani! Merkel meg az unió majd közbelép.” Ezután jön a depresszió: „Nincs itt már mit tenni, el kell hagyni az országot.” Végül az elfogadás: „Na, mára elég a facebookozásból. Hol az a pálinka meg a pacal? És hánytól lesz a Szulejmán?” Az elmúlt huszonhat év során annyiszor jártuk végig a hazai Demokrácia temetési menetét, hogy ha valaha is megszületett volna, bizonyára örökké élne.
A gyászszertartást mindig a szektás szekértábor-értelmiség zokogja elő. Ha tagjai épp ellenzékben vannak, minden héten temetésre járnak, ahol hajukat tépve siratják el a szegény, áldott Demokráciát, miközben könnyes szemmel értetlenkednek: „Hogy lehetett kezet emelni rá?” Amikor aztán eljön a kormányzás zsírtól csöpögő időszaka, picit kikerekedve, picit jobb autókkal, picit elegánsabb öltönyökben meglesik, merre megy haza a Demokrácia, falkába verődve rátámadnak, és kegyetlenül összeverik. Aki az erőszak élményét keresi, sokáig a tetthelyen marad rugdalni a vérző testet, az élelmesebb hamar megkaparintja a pénztárcát, és már a közelben sincs, de legtöbben csak azért csatlakoznak egy-egy jól irányzott ütés vagy köpés erejéig a lincselőkhöz, hogy valahogy megbosszulják azt a gazemberséget, amit szegény Demokrácia rovására az előző ciklusban hatalmaskodó rohadékok elkövettek. S bármilyen valós a gyűlölet, a félreértés végzetes: az erőszak áldozata nem a Demokrácia, hanem Magyarország.
Amint aztán a politikai predátorok újra ellenzékbe kerülnek, szemüket értetlenül forgatva bámulnak körbe: „Hogy lehetnek ilyen passzívak az emberek? Hogyhogy nem háborodnak fel? Miért nem cselekszenek?” Ezt élvezik a legjobban. A vért és az agyvelőt már lemosták magukról – eljött az áldozathibáztatás ideje. A politikai szekértáborok végül elérték, hogy a magyar társadalomnak ma már csak kétféle tagja legyen: a szektás és a kiábrándult.
