Legmeglepőbb a közöny. A klubcsapatok hagyományai is rendszeres áldozatai az önkényeskedő sportszergyártó cégeknek, amelyek évről évre átformálják a mezeket, szezonális fashion show-t celebrálva az állandóság és tradíció hűlt helyén. A klubok szurkolói azonban legalább időnként tiltakoznak az Adidas meg a Nike stíluskreátorainak tevékenysége ellen, miközben szép számmal akadnak olyan egyesületek, amelyek befeszülnek a trendeknek, és nem engedik, hogy az identitásukat holmi divatcégek egy vonzó kollekcióért meg néhány milliónyi extra euróért megtapossák. A válogatottak klasszikus szereléseinek ledarálását ezzel szemben teljes körű és érthetetlen érdektelenség kísérte: sem szurkolói csoportok, sem politikusok, sem sportvezetők nem emelték fel a szavukat ellene. Mindenki számára természetes volt, hogy ha a nemzetek megkapják a himnuszoktól azt, ami nekik jár, akkor a céges pszichopaták is joggal formálnak igényt mindarra, amire úri kedvükben és tomboló arroganciájukban rámutatnak.
Ha hagyjuk felszámolni azt, ami Franz Beckenbauert és Lothar Matthäust Bastian Schweinsteigerhez, ami Johan Neeskenst és Marco Van Bastent Arjen Robbenhez, vagy ami Bobby Charltont és Gary Linekert Wayne Rooneyhoz fűzi, akkor mit hagyunk majd a következő nemzedékre? A magyar válogatott szerelése a trikolór. Az identitás a tradícióban él. A hagyomány kötelez.
