A válogatott labdarúgás történelméhez nemcsak játékosok, edzők, himnuszok és címerek tartoznak, hanem elsősorban mezek és szerelések. Ki ne emlékezne a ’74-es és a ’90-es világbajnok német válogatott fehér mezére, fekete nadrágjára és fehér sportszárára? Vagy a ’82-ben győztes olaszok kék-fehér-kék szerelésére, amelyben Paolo Rossi három mérkőzésen szerzett hat góljával gólkirály lett? Ki ne emlékezne Johan Cruyff narancs-fehér-narancs szerelésére vagy a franciákra, akik ’84-ben Michel Platini, majd ’98-ban Zinédine Zidane vezetésével a klasszikus trikolórban emelkedtek előbb a kontinens, majd a világ csúcsára? Ezek a színkombinációk és szerelések szerves részei a nemzeti válogatottak és szurkolóik identitásának.
Néhány éve aztán Sepp Blatter FIFA-elnök – aki másodállásban a korrupt pszichopata archetípusa – magához rendelte munkatársait, és feltette nekik a kérdést: „Hogy tehetnénk még nézettebbé, még jövedelmezőbbé a nagy nyári labdarúgótornákat?” Egyikük kapásból rávágta, hogy meztelenre kell vetkőztetni a futballistákat, úgy biztosan több nő ülne a tévé elé. Blatter megdicsérte a kolléga kreativitását, és elküldte kávét főzni, majd a többiekhez fordult: „Van-e még ötlet?” Ekkor jelentkezett egy ifjú marketingkreatív, és így szólt: „Van a világban egy csomó szellemi fogyatékos és súlyosan csökkentlátó, nekik jelenleg nehezükre esik megkülönböztetni a csapatokat a pályán. Mennyivel élvezetesebbek volnának számukra a meccsek, ha a válogatottak többé nem a klasszikus szereléseikben csapnának össze, hanem mindig lenne a pályán egy teljesen sötét meg egy teljesen világos színű csapat! Mennyivel egyszerűbb, mennyivel átláthatóbb, ezzel biztosan lejjebb tudnánk lökni a játék befogadásának szintjét. A hirdetők – ha másért nem, a szándékért és a gátlástalanságért – biztosan busásan megjutalmaznának bennünket.”
Sepp Blatter egyszerre imádta az ötletet az ellenállhatatlan suttyóságáért, a hagyomány iránti mélységes tiszteletlenségéért és a pénzért, amit szimatolt benne. „Ezt megvettük!” – hangzott a döntés. Néhány hónap alatt át is nyomta a tervet a nemzeti szövetségeken, amelyek élén alig akadt vezető, aki megkockáztatta volna a nacionalista maradiság skarlát betűjét és a hirdetési pénzek elapadását. A máskor oly büszke nemzetek szolgai alázattal vetették oda identitásuk egy-egy darabját a globális világ psziochopátiás működésének újabb zsákmányául. Azóta a világversenyeken sötét és világos csapatok küzdelme zajlik. Így lett világbajnok Olaszország tiszta kékben és Németország tiszta fehérben, így vesztettek vb-döntőt a franciák tetőtől talpig fehér, a hollandok tetőtől talpig narancssárga szerelésben. A nemzeti jelképek huszadik századon átívelő, tradicionális szembenállásának helyére sötét és világos figurák küzdelme lépett – akár a sakktáblán.