A magyarok adtak Kölcseynek és a Himnusznak két évszázadot, és megnézhetik, hová jutottak. A ma magyarsága miért ne adjon esélyt Vörösmartynak és a Szózatnak? Legyen a Szózat a nemzet himnusza, Kölcsey verse pedig az, ami: ima. Miért fél a nemzet a Szózat frontális és gerinces magyarságától, miért a Himnuszt átható erőtlen és nyavalygó depresszió a legfőbb kulturális minta a Kárpát-medencében? A Szózat mindig is ott volt a magyarokkal mint identitásuk jobbik fele – érezték, hogy megkerülhetetlen: ha felcsendül a Himnusz, ösztönös mozdulattal nyúlnak a Szózat után, mert mindvégig ott rejlett a nemzet lelkének mélyén a csalhatatlan meggyőződés, hogy a Szózat sokkal alkalmasabb arra, hogy identitást adjon számára, mint a Himnusz.
Amikor Kölcsey versének címet adott, gyakorlatilag megfosztotta a magyarságot attól a lehetőségtől, hogy magának himnuszt válasszon: értelmetlen kérdés, hogy mi legyen a himnusz, ha ott a Himnusz. A Himnusznál nem lehet valami himnuszabb – tartja a közvélekedés, holott ez az elmúlt évszázadok talán legsúlyosabb tévedése. A Himnusz műfaja himnusz, vagyis imádság, a nemzeti himnuszok azonban nem nemzeti imádságok. Nem kell, hogy Himnusz legyen a címük, és a költőnek nem kell bennük Istenhez fohászkodnia. A világ népeinek himnuszai a nemzetek büszkeségét szólaltatják meg – a magyaroké a nemzet nyomorát. A Himnusz mint nemzeti himnusz nem tradíció, csak egy végzetes félreértés. Amennyire a magyarok következő nemzedékei nem szolgáltak rá Kölcsey depresszióval és önsajnálattal teli panaszkodására, annyira megérdemlik Vörösmarty szolidáris szózatát: a ragaszkodást a szülőföldhöz, a közös munkát és célt, az itt élők eszébe, erejébe és akaratába vetett közös meggyőződést.
