A nemek védelmében

Múlt heti publicisztikám váratlan és kíméletlen össztűz alá került.

Érdemleges, intellektuális igényességgel megfogalmazott kritikát egyedül a Magyar Nemzet hasábjain kaptam (Antoni Rita: Hogyha emberek leszünk. MN, augusztus 7.), s ez annak ellenére is igaz, hogy a szöveg a velünk élő genderizmus sajátosan militáns szellemében íródott. A szerző kezdés gyanánt mindjárt azon sajnálkozik, hogy ha egy férfi mondja, hogy „a férfiak állatok, szexuális ösztönök által hajtott biológiai gépek, akiknek nem szabad hinni”, akkor mindenki hátba veregeti, ám ha ugyanezt egy nő mondja, rögtön feministázzák meg frusztrált némberezik. Jellemző, hogy a szerző a fenti állításommal nem is szállt vitába, kijelölve ezzel a maga helyét a diskurzusban. Az áldozati póz természetesen álságos: teljesen jogos frusztrációt emlegetni, ha valaki számára a fenti mondat fejti meg a férfinemet, illik ugyanakkor különbséget tenni egyazon kijelentés szerepe közt, ha egy politikai gyűlésen hangzik el, vagy ha egy apa készíti fel vele a tizennégy éves lányát a nemi életre. Egy tinédzser lányt jó eséllyel olyan férfiak vesznek körül szép szavakkal és nyálkás hízelgéssel, akik igenis dugni akarnak. Magyarázhatok én arról a képzeletbeli lányomnak, hogy a férfiak libidója milyen elképesztően változatos, például vannak köztük kifejezetten aszexuálisok is – ezzel éppenhogy nem az életre készítem fel. Ugyanebbe a hibába esnék, ha megfogadnám a szerző tanácsát, és ahelyett, hogy elmondanám, milyen hátrányból indulnak a férfiak a nőkhöz képest az érzelmek megélése és kommunikálása terén, inkább arról győzködném a képzeletbeli fiamat, hogy élje meg intenzíven az érzéseit: sírjon bátran! Ami persze amúgy egy jó tanács, csakhogy a genderkurzus által kínált Ígéret Földjének feltérképezése még senkit sem készített fel a hétköznapok valóságára. A mai fiúk – akikkel a képzeletbeli lányom randizni fog – ugyanis nem ebben a szellemben nevelkednek.

Az igazi konfliktus mégsem köztem meg az írásomra reagáló hölgy között feszül, hanem az általa képviselt genderkurzus és a biológia között. Előbbi kategorikusan tagadja az eredendő nemi szerepeket, kétségbe vonja, hogy léteznének férfi és női princípiumok, illetve úgy véli, hogy ezek legfeljebb kulturális minták követése és (férfi)erőszak nyomán született társadalmi konstrukciók. Nos, ez az elmebeteg lázálom épp olyan valóságtól elrugaszkodott fanatizmus eredménye, mint a biológiát szintén tagadó, a dinoszauruszcsontokat hatezer évesnek vélő keresztény fundamentalizmus. Mert lehet politikailag bármilyen inkorrekt tudomány ma a biológia, mégis az kínálja az egyetlen átfogó magyarázatot, amely képes kiállni a valóság próbáját, ellentétben az íróasztalon szerkesztett társadalommegváltással, a nyelv kigyomlálásával, a fiúgyermekek kasztrálásával és a nők végleges elférfiasításával.

A genderkurzus képviselőivel való vitában mindig szomorúan veszek részt, mert feministaként – olyan férfiként, akit mélyen sért a nők bármilyen hátrányos megkülönböztetése – világosan látom, hogy a huszadik század második felében, miután társadalmainkban végre felszámoltuk a nők széles körű elnyomását, volt egy pillanat, amikor mi, feministák választás elé kerültünk. Dönthettünk úgy, hogy ebből a nagyszerű mozgalomból olyan erőt formálunk, amely felveszi a harcot a harmadik világban zajló jogtiprások, kényszerházasítások, csiklókivágások, a tömeges szexrabszolgaság és a tízmilliós nagyságrendű, lánymagzatok ellen zajló abortusz-holokauszt ellen, miközben a saját portánkon is ügyelünk arra, hogy az emancipáció eredményei ne sérüljenek. Vagy dönthettünk úgy, hogy az évszázados igazságtalanságok által felhalmozott erkölcsi tőkét hatalmi ideológiává formáljuk, s ennek keretében többletjogokat, parlamenti és céges kvótákat követelünk vezetőink számára, hogy ők újabb és újabb helyzetekben bizonyíthassák: egy nő éppen olyan önző, gátlástalan és hatalomvágyó lehet, mint egy férfi. Egy genderista szekta a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben az utóbbi útra lépett, s feministák milliói követték világszerte az élcsapatot, amely szemérmetlenül lopta el az ezredforduló nemzedékeitől a feminizmust, ezt a progresszív, felszabadító ideológiát. Ezért nem állok a barikád egyazon oldalán a szerzővel, akiben mégis tagadhatatlanul megvan az a jó szándék, ami a cinikus balliberális szektából bántóan hiányzik, továbbá tagadhatatlanul megvan az a tenni akarás, ami a valóság elől a Révai Nagy Lexikonába menekülő prüdéria szorításában nem nyer teret. Már csak az érvek hiányoznak.