Aranyéhség

Hiába versenyzünk az éremtáblázat élmezőnyében Kubával és Kínával, attól még Svájcban, Dániában vagy Kanadában ezerszer jobb élni.

Imádom a szinkronugrást. A műugrás már alapból is király, de amikor ketten egyszerre végzik ugyanazt a gyakorlatot, az valami delejes varázslat. Ha egyszer szerephez jutok az olimpiai mozgalomban, nagyon keményen lobbizok majd azért, hogy ez a szinkrondolog ne maradjon az uszoda falai között: csodálatos volna látni a szinkronsúlyemelést, a szinkrontávolugrást meg a szinkron-gerelyhajítást is. És természetesen a műugróknak is sokkal, de sokkal több aranyat ki lehetne osztani. Látjuk, milyen elképesztően látványos az, amikor két versenyző egyszerre mutatja be ugyanazt a gyakorlatot. Elképzelni is mámoros, milyen nagyszerű élménnyel szolgálna, ha ugyanezt három, hat, tizenkét és tizennyolc fős csapatok végeznék. Tizennyolc ugrás szinkronban – hátamon futkos a borzongás már a boldogító gondolattól is. Így az olimpiai programba kerülnének a kiscsoportos, a nagycsoportos, a tömeges és az óriás tömeges szinkronugrás versenyszámai. A férfi- és női küzdelmek mellett a politikai korrektség szellemében a bizonytalan és vegyes nemi identitású versenyzőknek is külön számokat kell indítani! Ha jól sáfárkodunk, a műugrásban kiosztható aranyak számát a jelenlegi nyolcról akár nyolcvanra is feltornázhatjuk.

Miközben folyamatos a fenyegetőzés, hogy az ókori olimpiák programjában is szereplő birkózást kirakják a versenynaptárból, ugyanis nem elég trendi, és nem hoz elég pénzt az olimpiai mozgalom konyhájára, addig az aranyérmeket a sportdiplomáciai érdekek és a gazdasági lobbik mára teljesen elinflálták. Míg 1900-ban, Párizsban kilencven aranyérmet osztottak ki, addig 1976-ban, Montrealban majdnem kétszázat, négy éve, Londonban pedig már háromszázat. Esélytelen a sportágakhoz tartozó bajnokok neveit és azok győztes eredményeit számon tartani, hacsak az illető sportrajongó nem egy fotografikus memóriával rendelkező savant. A modern élsport világában már nem születnek a hősök – gyártósorokon tenyésztik őket. Annyit, amennyire szponzort találnak.

Ami ennek fényében az olimpiai aranyak körül Magyarországon zajlik: botrány. Aki úgy véli, hogy a négyévenként előadott aranyhajhászat valamiféle erős országmarketing, az temetkezzen az emlékeibe: ugyan kinek vált vonzóvá az NDK, csak mert a világ második legeredményesebb országa volt az olimpiákon? Aki az aranyláznak a tömegsportra gyakorolt jótékony hatásával érvel, legyen szíves, nézzen szét maga körül ebben a szorongó és depressziós, elhízott, nikotinista, alkoholista országban! Felhívom továbbá Aczél Endre, Bayer Zsolt és Friderikusz Sándor urak figyelmét, hogy bármilyen szépen csillog az arany, és bármilyen magasra kúszik is az árfolyama, nem lehet felmentés a szexuális erőszak erkölcsi megítélése alól.

A világraszóló olimpiai arany egy hazugság. Míg egy úszó- vagy egy kajak-kenu aranyéremnek semmiféle társadalmi haszna nincs, addig az országot terhelő költségei tetemesek. Megnyomorított gyermekek élete, állások százai, sportlétesítmények és utaztatások költségei – melyek nagy részét az adófizetők állják. Aztán jön a nagy verseny, amit még ha olimpiai döntő, sem néznek tömegek, a lelátókon is főleg a sportolók családjai és gyermekkori barátai foglalnak helyet. És következik az ünneplés jobb kézben a cigivel meg a távirányítóval, bal kézben a sörösüveggel. Jöhet a miniszterelnöki és a polgármesteri vállveregetés, a fotó meg a boríték – ami megint egy halom pénzbe kerül az adófizetőknek –, aztán az aranyérmesek harmincöt éves koruktól hátra is dőlhetnek, az ország ugyanis eltartja a bajnokait: ők már nyugdíjasok. Ellentétben a szívsebésszel meg az ápolónővel. Az arany hazai árfolyamát érzékeltetve: egy magyar sportoló ötször akkora összeget kap érte, mint egy amerikai. És mi a haszon?

Semmi. Az országról alkotott képet egyáltalán nem befolyásolja sem az úszás, sem a kajak-kenu, sem a vívás, ezekre a sportágakra a tömegek ugyanis nem kíváncsiak. Hiába versenyzünk az éremtáblázat élmezőnyében Kubával és Kínával, attól még Svájcban, Dániában vagy Kanadában ezerszer jobb élni. Az olimpia egy expo, egy kirakat, mi, magyarok pedig bebeszéltük magunknak, hogy ha bevásároljuk magunkat ennek a kirakatnak a szélére, olyan sportágakba fektetve emberéleteket, pénzt és energiát, ahol minimális a nemzetközi konkurencia, akkor többé nem egy koszos balkáni nyomortelepnek fognak látni minket a világ népei, hanem valamiféle földi paradicsomnak. Észre kéne venni, hogy egyetlen ember nem jött még az olimpiai aranyérmek miatt Magyarországra – aki jön, az Budapest fekvése, építészeti öröksége és éjszakai élete, a Balaton édesvize meg az ország olcsó egészségügyi szolgáltatásai miatt jön. Magyarországot senki nem fogja tisztelni azért, mert egy magyar nagyon gyorsan úszta le a kétszáz vegyest.

Az ország nyomorúságos erkölcsi állapotát jelzi, ahogy az aranyhoz, a heti kétszeri megistenüléshez meg a részegen fölböfögött himnuszhoz szoktatott proli sokszor már az ezüstöt látva is húzza a pofáját, az atlétákat és a lövészeket pedig számon se tartja, holott ők semmivel sem teljesítenek kevesebbet, csak hát ott nagy a nemzetközi konkurencia. Az aranylázban égő magyarság ezeket a sportolókat félrelöki és lenézi. Akinek nem jut arany, annak nem jár nagy ház, szép autó és kegyelemkenyér élete végéig. Mehet dolgozni, minimálbérért gyerekeket edzeni. Mi mindenkit hátrahagyunk. Csak azokat becsüljük, akik a dobogón állnak. Holott épp ők azok, akik pályára tették a karrierjüket – ha azonban nem kivételeznénk velük minden erőn és gazdasági racionalitáson felül, akkor ugyan mi rángatná be a sok fanatikus szülőt az uszodába, mi hajtaná őket, hogy gyermekeikből élsportolókat, és ne orvosokat, mérnököket, tanárokat vagy informatikusokat neveljenek?

A közösségi nyomorúság következő szintjén a magyar ember már úgy tekint félanalfabéta, agyondoppingolt és gyermekkor nélkül felnőtt figurákra, mintha azoknak az edzőtermei fizikai meg irodalmi Nobel-díjakkal volnának kitapétázva. Olimpiai bajnok vagy? Légy köztársasági elnök, légy országgyűlési képviselő, légy polgármester, légy nagykövet! Nyilván érteni fogsz hozzá, hiszen senkinek nincsenek olyan hátizmai, amilyenek neked voltak húsz évvel ezelőtt. Az élsport elszívja a levegőt a kultúrától és a tudománytól – színházak vagy egyetemek helyett stadionok épülnek, az uszodabérletek megfizethetetlenek, de legalább grundok sincsenek, nehogy valaki esetleg megpróbáljon amatőr módon megmozdulni. Mindenre bejelentkezik az élsport: lefoglal, elvesz és kisajátít, mert nagyon kellenek az olimpiai aranyak. Nekem nem.

Tagadhatatlanul fontos közösségi élmény a versenysport, amely forrása lehet a nemzeti szolidaritásnak – egy népnek nyilván ugyanúgy szüksége van sportoló példaképekre, ahogy művészekre és tudósokra. Ami a Kárpát-medencében súlyosan sérül, az a fentiek aránya. A politika és a közvélemény egyaránt elvetette a sulykot. Ezért a gyakorlatért négyévente számos csillogó érem jár, prémiumként pedig egy önképzavaros, aranyéhes és torz értékrendű ország.