Aranyéhség

Hiába versenyzünk az éremtáblázat élmezőnyében Kubával és Kínával, attól még Svájcban, Dániában vagy Kanadában ezerszer jobb élni.

A világraszóló olimpiai arany egy hazugság. Míg egy úszó- vagy egy kajak-kenu aranyéremnek semmiféle társadalmi haszna nincs, addig az országot terhelő költségei tetemesek. Megnyomorított gyermekek élete, állások százai, sportlétesítmények és utaztatások költségei – melyek nagy részét az adófizetők állják. Aztán jön a nagy verseny, amit még ha olimpiai döntő, sem néznek tömegek, a lelátókon is főleg a sportolók családjai és gyermekkori barátai foglalnak helyet. És következik az ünneplés jobb kézben a cigivel meg a távirányítóval, bal kézben a sörösüveggel. Jöhet a miniszterelnöki és a polgármesteri vállveregetés, a fotó meg a boríték – ami megint egy halom pénzbe kerül az adófizetőknek –, aztán az aranyérmesek harmincöt éves koruktól hátra is dőlhetnek, az ország ugyanis eltartja a bajnokait: ők már nyugdíjasok. Ellentétben a szívsebésszel meg az ápolónővel. Az arany hazai árfolyamát érzékeltetve: egy magyar sportoló ötször akkora összeget kap érte, mint egy amerikai. És mi a haszon?

Semmi. Az országról alkotott képet egyáltalán nem befolyásolja sem az úszás, sem a kajak-kenu, sem a vívás, ezekre a sportágakra a tömegek ugyanis nem kíváncsiak. Hiába versenyzünk az éremtáblázat élmezőnyében Kubával és Kínával, attól még Svájcban, Dániában vagy Kanadában ezerszer jobb élni. Az olimpia egy expo, egy kirakat, mi, magyarok pedig bebeszéltük magunknak, hogy ha bevásároljuk magunkat ennek a kirakatnak a szélére, olyan sportágakba fektetve emberéleteket, pénzt és energiát, ahol minimális a nemzetközi konkurencia, akkor többé nem egy koszos balkáni nyomortelepnek fognak látni minket a világ népei, hanem valamiféle földi paradicsomnak. Észre kéne venni, hogy egyetlen ember nem jött még az olimpiai aranyérmek miatt Magyarországra – aki jön, az Budapest fekvése, építészeti öröksége és éjszakai élete, a Balaton édesvize meg az ország olcsó egészségügyi szolgáltatásai miatt jön. Magyarországot senki nem fogja tisztelni azért, mert egy magyar nagyon gyorsan úszta le a kétszáz vegyest.

Az ország nyomorúságos erkölcsi állapotát jelzi, ahogy az aranyhoz, a heti kétszeri megistenüléshez meg a részegen fölböfögött himnuszhoz szoktatott proli sokszor már az ezüstöt látva is húzza a pofáját, az atlétákat és a lövészeket pedig számon se tartja, holott ők semmivel sem teljesítenek kevesebbet, csak hát ott nagy a nemzetközi konkurencia. Az aranylázban égő magyarság ezeket a sportolókat félrelöki és lenézi. Akinek nem jut arany, annak nem jár nagy ház, szép autó és kegyelemkenyér élete végéig. Mehet dolgozni, minimálbérért gyerekeket edzeni. Mi mindenkit hátrahagyunk. Csak azokat becsüljük, akik a dobogón állnak. Holott épp ők azok, akik pályára tették a karrierjüket – ha azonban nem kivételeznénk velük minden erőn és gazdasági racionalitáson felül, akkor ugyan mi rángatná be a sok fanatikus szülőt az uszodába, mi hajtaná őket, hogy gyermekeikből élsportolókat, és ne orvosokat, mérnököket, tanárokat vagy informatikusokat neveljenek?

A közösségi nyomorúság következő szintjén a magyar ember már úgy tekint félanalfabéta, agyondoppingolt és gyermekkor nélkül felnőtt figurákra, mintha azoknak az edzőtermei fizikai meg irodalmi Nobel-díjakkal volnának kitapétázva. Olimpiai bajnok vagy? Légy köztársasági elnök, légy országgyűlési képviselő, légy polgármester, légy nagykövet! Nyilván érteni fogsz hozzá, hiszen senkinek nincsenek olyan hátizmai, amilyenek neked voltak húsz évvel ezelőtt. Az élsport elszívja a levegőt a kultúrától és a tudománytól – színházak vagy egyetemek helyett stadionok épülnek, az uszodabérletek megfizethetetlenek, de legalább grundok sincsenek, nehogy valaki esetleg megpróbáljon amatőr módon megmozdulni. Mindenre bejelentkezik az élsport: lefoglal, elvesz és kisajátít, mert nagyon kellenek az olimpiai aranyak. Nekem nem.

Tagadhatatlanul fontos közösségi élmény a versenysport, amely forrása lehet a nemzeti szolidaritásnak – egy népnek nyilván ugyanúgy szüksége van sportoló példaképekre, ahogy művészekre és tudósokra. Ami a Kárpát-medencében súlyosan sérül, az a fentiek aránya. A politika és a közvélemény egyaránt elvetette a sulykot. Ezért a gyakorlatért négyévente számos csillogó érem jár, prémiumként pedig egy önképzavaros, aranyéhes és torz értékrendű ország.