Hogyha lesz egy lányom

Hogyha lesz egy lányom, tizennégy éves kora táján elmondom majd neki, hogy a férfiak állatok.

Az én történeteim ott kezdődnek majd, ahol a többi mese véget ér. A pár ellovagol a naplementébe, majd ötpercnyi intim hallgatás után kezdődnek az ingerült viták, a kicsinyes harcok, a mindennapos civakodás. Mert ez is része a párkapcsolatnak, s mert meg kell tanulni nem elveszteni, és meg kell tanulni nem megnyerni ezt a háborút. El fogom mondani a lányomnak, hogy vigyáznia kell majd a pasijára, mert a nők érzelmek és kommunikáció terén jobbak, mint a férfiak, így az ő lehetőségük és felelősségük egy ilyen konfliktusban mindig nagyobb. Elmondom majd neki, hogy a férfiak nem háborúra, nem feszültségre, nem vibrálásra és nem izgalomra vágynak az otthonunkban, hanem nyugalomra, békére, figyelemre és szeretetre. Épp amire a nők: az otthon biztonságára és melegére.

Szeretném, ha a lányom megértené, hogy azok a nemi szerepek, amelyeket az evolúció alkotott, jótékony, segítő erők. Ezekben a szerepekben és ezek által a szerepek által találhatunk boldogságot. Vesse meg azokat a férfiakat, akik azt hangoztatják, hogy a háztartás meg a gyereknevelés nem nagy dolog. Vesse meg őket, de ne akarjon nekik bizonyítani – ezen ugyanis a nők már túl vannak. Elmesélem majd a lányomnak, miként bizonyították be a nők, hogy képesek államot és céget vezetni, hogy képesek háborút nyerni, szédületes karriert befutni, vagy mázsás súlyt felemelni. Ugyanolyan jók és ugyanannyit érnek, mint bármelyik férfi – és ide ki lehet tenni a pontot. A férfiak ugyanis nem tudnak ugyanolyan jók lenni gyerekszülésben, mint a nők, nem képesek felnőni az anyasághoz, a női sors elragadó csodájához. Elmondom majd a lányomnak, hogy ma már nem az a kérdés, hogy ő képes-e arra, amire a férfiak – hiszen köztudottan képes –, hanem az, hogy ez vajon boldoggá teszi-e őt. Azt tanácsolom majd neki, hogy ne féljen karrierbe fogni, ha úgy érzi, szingliként vagy gyerek nélkül volna boldog. Sokfélék vagyunk, vannak olyan emberek, akiknek nem való a család, akik más téren és más módon tudnak kiteljesedni. De azt is megértetem majd a lányommal, hogy ez egy olyan döntés, amit legkésőbb harmincöt éves koráig meg kell hoznia – és aztán többé nem visszanézni.

Figyelmeztetni fogom, hogy ha egyenrangú partnerségre vágyik, akkor soha ne követelje meg a tizenkilencedik század előjogait: ne várja el az éttermi és a taxiszámlák kifizetését, a kabát felsegítését, ne várja el, hogy a férfi kezdeményezzen, vagy hogy anyagi biztonságot nyújtson. Vagy-vagy. Nem mazsolázhatja ki a férfi-nő kapcsolatok minden valaha volt stációjából az ínyére valót: nem lehet egyszerre Disney-hercegnő és valódi partner. Azt fogom kérni a lányomtól, hogy mindig maradjon nő. Ne a külsőségekben, ne a hisztiben, ne a csajos rucikban, és ne ebben vagy abban a divatirányzatban. Legyen nő a lényében, a gondoskodásában, az odaadásában, az együttműködésében, a megtartásában és az anyaságában.