Spiclimédia

A megszállottat, a fanatikust, a veszettet onnan ismered fel, hogy nincs humora.

A megszállottat, a fanatikust, a veszettet onnan ismered fel, hogy nincs humora. Nemcsak nem érti, de ha értené, se szeretné a tréfát – főleg nem, ha annak tárgya az ő szent meggyő­ződése. A 24.hu olvasói ezzel a megveszekedett dühvel szembesültek, amikor pár napja Medvegy Gábor egy teljes publicisztikát szánt az én személyeskedő hangú gyalázásomra, amelynek keretében sikerült személyemet párhuzamba állítania csoportos erőszaktevőkkel, feleségbántalmazókkal és a világ számos egyéb söpredékével.

Bűnöm valóban megbocsáthatatlan: azon viccelődtem egy videóban, hogy a baloldali és a jobboldali szélsőség egyvalamiben közös. Ahogy a soviniszta nacionalizmus a cigányokat hibáztatja, úgy a szintén soviniszta genderfasizmus a férfiakat: egyik világnézet szerint kifejezetten a cigányok felelnek a fehérek kárára elkövetett tömeges bűncselekményekért, míg a másik gondolkodás férfi elkövetőkre és női áldozatokra osztja fel a világot. S a fenti szélsőségekben nemcsak a faék-egyszerűségű valóságmagyarázat, de az ahhoz társuló agresszió is közös: miközben Medvegy Gábor a 24.hu oldalán őrjöng afölött, hogy mire vetemedtem, és próbál minden keze ügyébe kerülő eszközzel dehumanizálni meg kirekeszteni a civilizációból, édestestvérei fasiszta portálokon zsidóznak, és vádolnak magyargyűlölettel.

Holott mindössze nem hiszem, hogy a cigánybűnözés meg a cigányok, továbbá nem hiszem, hogy a férfierőszak meg a férfiak ellen kellene bárkinek is küzdenie. A probléma a bűnözéssel és az erőszakkal van. Így: előtag nélkül. Ugyanis se nem súlyosabb, se nem csekélyebb az a bűn, amit akár egy cigány, akár egy férfi követ el, mint amit akár egy fehér, akár egy nő.

Pár éve egy rádióműsor keretében hívtam fel telefonon a Stop-Férfierőszak egyesület segélyhívó számát, és mint bántalmazott férfi kértem segítséget. Az operátor hölgy azt válaszolta, hogy ők nem foglalkoznak férfiak panaszaival, ez egy nőket segítő szervezet – rossz ajtón kopogtatok, forduljak máshoz. Kérdeztem, kit tud ajánlani, aki segíthet egy bántalmazott férfinak? Nem tudott ilyen szervezetet mondani, aztán gyorsan bontotta a vonalat.

Úgy gondolom, hogy a családon belüli erőszak a modern társadalmak súlyos problémája. Amikor azonban egy szervezet diszkriminatív szempontok alapján válogat az áldozatok között, amikor szerencsétlen, terrorizált nők tragédiáit arra használja, hogy egy embertelen világnézetet terjesszen, valamit tenni kell. Úgy döntöttem, a groteszk eszközével mutatom meg, hogy nem fehérek és cigányok, hanem védtelenek és hatalmasok, nem nők és férfiak, hanem elesettek és agresszorok között kell választani.

Medvegy Gábor ezt nem érti. Nem képes vagy nem hajlandó megérteni. Hisz olyan könnyen átélhető és olyan önfeledt élmény azért gyűlölni valakit, mert sötétebb a bőre, vagy mert pénisze nőtt. S eközben Medvegy Gábor jó ízléssel törleszkedik a hatalmasok és agresszorok lábához. Talán nem is veszett, nem is megszállott, csak egy lájkvadász zugfirkász, aki megpróbált lincselést celebrálni? Úgy döntöttem, a végére járok. Üzentem a szerzőnek: folytassunk e tárgyban nyilvános vitát! Én elmondom, mi bajom a NANE-val – természetesen nem az, hogy bántalmazott nőkön segít –, ő meg elmondja, miként kapcsolódom én az argentin nemi erőszakolókat felmentő bíróhoz. Átbeszéljük, megvitatjuk, a szellem napvilágára hozzuk. A válasz gyorsan megérkezett: nekünk nincs miről beszélnünk, ő megírta, amit akart, nekem egy dolgom van, magamba szállni.

Miután megtettem, jeleztem a 24.hu szerkesztőségének, hogy a portáljukon megjelent írás csúsztatások és személyeskedő hazugságok sorozata, és – ha már a közérdekű pogromfelhívás egy teljes napig címlapon lehetett – virtuális hasábjaikon válaszolnék. Erre azzal a hivatkozással, hogy a főszerkesztő külföldön van, nem kaptam lehetőséget. Mindenesetre furcsa, hogy egy ekkora internetes portálnál ilyen helyzetben nincs döntésképes szerkesztő. A „hallgattassék meg a másik fél is” egy korszerűtlen szerkesztési elv: a pillanatot kell uralni, az embereket kell felhergelni – erről szól a modern újságírás. Jól tudja ezt Medvegy Gábor, a 24.hu szerkesztője, aki a történtekre végül azzal tette fel a gyalázat koronáját, hogy feljelentő levelet írt a főnökömnek diszkrét nyilas házmestergesztussal érdeklődve: vajon „a Magyar Nemzet számára mennyire vállalható, hogy állandó szerzőjük a kiszolgáltatott nők védelmét ellátó szervezetet és az általuk felvállalt ügyet gyalázza?” Mintha a Magyar Nemzetnek bármi köze volna az én abszurd videómhoz, vagy mintha Medvegy Gábornak bármi köze volna a munkáltatómhoz és annak hozzám fűződő viszonyához. De hát mit tegyen Medvegy Gábor, ha már nincs ÁVH, bármilyen jól is jönne most: nem marad számára más, mint a gyűlölt ellenség egzisztenciális ellehetetlenítése.

Csakhogy bármit hazudozzon is össze a főnökömnél Medvegy Gábor, a családon belüli erőszak elleni fellépés ügyét én soha életemben nem gyaláztam, sőt ezer fórumon propagáltam – ő azonban már nem akar foglalkozni ezzel, a feljelentést sem névtelenül, inkább újságírói kérdésbe csomagolva adja fel. Engem persze nem keres, nekem nem tesz fel kérdéseket. A jövő újságírója. Már csak egy rendes diktatúra kell, hogy ez a hatalmas szakmai alázat végre kiteljesedjék. Soha nem volt még ilyen polkorrekt a véleményfasizmus.