Az árok demokrata és republikánus szavazó közt mindig is létezett. A modern politikai marketing aztán addig szélesítette és mélyítette ezt, hogy ma már nincs földi hatalom, amely hidat ácsolhatna fölé. A szponzorált tartalmak és a Facebook végleg felszámolják az újságírást, megszüntetik a tény, a vélemény, a pletyka és a hazugság közti határokat, s ezzel komfortos fogyasztói élményt biztosítanak a véleménybuborékokban élő demokrata és republikánus választóknak.
Donald Trump elnöki címe a marketingkaszt politikai hatalomátvételét jelzi. A reklámkreatívok megelégelték, hogy évtizedek óta úgy adják el a politikusokat, mint a mosóport. Mennyivel korszerűbb megoldás, ha maguk a marketingesek gyártják le a huszonegyedik század politikusait – hisz a művelet lényegi részét máris ők végzik. A politikus avítt figura, helyén ma már a reklámkreatív áll, aki figyel a tömeg igényeire, preferenciáira és lájkjaira, így maximalizálja az ismertség és a tetszés mértékét a kívánt célcsoportban. A huszadik században még a politikus írta a politikát, és a marketingesre várt a feladat, hogy eladja – a huszonegyedik században már a marketinges írja a politikát, amelyet a politikus ad el.
A brexit és Trump győzelmi narratívája közös: az iskolázatlan, suttyó fehér tömeg fellázadt az elit ellen. Kár volna elfelejteni ugyanakkor, hogy akár a Farage, akár a Trump mögött álló milliárdos nagyvállalkozók és médiatulajdonosok maguk is az elit tagjai. Miért volna továbbá akár kevésbé gazdag, akár kevésbé kulturált egy déli, fehér bőrű Trump-szavazó, mint egy gettóban élő fekete, vagy egy olyan latinó, akinek a fél családja illegálisan vállal munkát az Egyesült Államokban? Ők éppúgy az elit ellen lázadnak, szintén azt akarják, hogy hallja meg hangjukat a Wall Street és a kongresszus. Valójában mindkét jelölt marketingje a protestenergiák kiaknázására irányult, egyaránt az elitre mutogatva kerestek bűnbakot, miközben mindkettőjük mögött ott állt az elit. Nemcsak Trump hívei lázadtak szavazataikkal az elit és a status quo ellen, de Clinton szavazói is: a többségi társadalmat hibáztató feketék, a harcos genderisták, a nemeket eltörölni kívánó egyetemisták. Hillary azért vesztett, mert kevésbé volt hiteles ebben a kampányban, mint Donald. Kevésbé volt szórakoztató, kevésbé volt izgalmas és vonzó személyiség. Hillarynek több celeb barátja volt, mint Donaldnak, akinek viszont volt saját valóságshow-ja. Több amerikai otthonban volt szívesen látott vendég, mint Hillary.
Hillary azt ígérte az amerikaiaknak, hogy ha rá szavaznak, elhozza nekik a huszonegyedik századot – Trump vele szemben azt ígérte, hogy ha megválasztják, megvédi őket a huszonegyedik századtól. Csakhogy mindketten a huszonegyedik század termékei – hisz a liberalizmusnak mindig is kettős értelme volt: egyrészt jelentette a szabadság pozitív garanciáit, vagyis a népszuverenitást, lehetőséget az államügyekbe való beleszólásra, másrészt jelentette a szabadság negatív garanciáit, vagyis az emberi jogokat, lehetőséget az államtól független életre. Trump és a trumpizmus a népszuverenitás totalitárius zsarnokságát, Clinton és a clintonizmus az emberi jogok totalitárius zsarnokságát kínálja Amerikának és a globális világnak a huszonegyedik századra.
A Demokrata Párt választás előtt áll. Elindulhat a politikai közép irányába, és azt mondhatja a fanatikusainak, hogy képtelen száz százalékig érvényesíteni mindazt, amit azok jogosnak éreznek – viszont képes elérni a felét.
Nem tud egyetlen összefüggő biztonságos teret formálni az országból, mert mindig lesz ellenvélemény és ostobaság, sőt még a demokrata párti elnökjelölt is tévedhet. Egyet azonban feltétlenül megígér: élhetőbb és biztonságosabb társadalmat épít. Nem a megválasztása után, hanem a kampány során mondja ki a varázsszavakat, amelyek szerint az egész Egyesült Államok elnöke kíván lenni, nem csupán azé a fél országé, amely abortuszt akar, és nem fegyvert. Az ő elnökük pedig csakis úgy tud lenni, ha ezekben a fontos kérdésekben kompromisszumokat köt, és hagyja, hogy a felek félúton találkozzanak. Senki nem lesz teljesen elégedett, de az elkeseredés és a felháborodás sem lesz tömeges.
Ha a demokraták a másik utat választják, a Trump-jelenségre még több politikai korrektséggel és még több genderkvótával, még több férfigyűlölettel és még több karaktergyilkossággal, még több erőszakmentes térrel és még több erőszakos társadalommérnökösködéssel válaszolnak. Hisz így is majdnem meglett az elnöki cím. „Csak kell egy jobb jelölt: hozunk valakit a Big Brother-házból, és befűtünk vele a republikánusoknak! Négy év múlva visszatérünk erősebben és egységesebben, mint valaha! Revansot veszünk mindenért!”
Magyarország és a globális világ épp ugyanez előtt a választás előtt áll: vagy a korlátolt szekták, vagy a konszenzuskész polgárok földje lesz.
