A totális szabadság színe és fonákja

A moralizáló hajlamú feminista hisztériával Trump a putyini macsó politikát állította szembe.

Így született a „politikai korrektség” nevet viselő gondolatrendőrség, amely bírósági tárgyalás nélkül képes megsemmisíteni bárkit, aki kiénekel a kánonból. A feministák helyét így vették át a genderfasiszták, akik már valóságos háborút vívnak a férfiak, a biológia, a múzeumi képek címe, valamint a különböző – és nem eléggé különböző – személyes névmások ellen. Kiirtották a diskurzust, mert fasisztákkal nem ülnek egy asztalhoz – megfélemlítettek jobboldaliakat és baloldaliakat egyaránt. Most pedig csodálkoznak, hiszen a közvélemény-kutatások nem jelezték, mekkora a baj. Nem jelezték sem a brexitet, sem Trumpot. Ezek ugyanis már nem szabad társadalmak – itt már nem működnek a közvélemény-kutatások.

Ha a kézenfekvő magyar párhuzamot keressük, ’68 nemzedéke cinikusan és hataloméhesen vezényelte le a kilencvenes évek hazai polgárháborúját. Ők zúzták össze az MDF-et és a jobboldal hagyományos pártjait. A rájuk érkező válasz lett Orbán konzervatív ellenforradalma, amikor ’98-ban úgy nyert választást, hogy fiatalok ezrei vettek részt a nagygyűlésein, amikor újra divatba jött az iskolatáskán viselt kokárda – ez a fordulat ágyazott meg lelkileg a Jobbiknak is. A jelenlegi baloldal fiatal nemzedékének ma az a dilemmája, hogy észak felé forduljon, és a genderizmust meg a politikai korrektséget importálja-e, vagy inkább tekintsen délre, s egy Sziriza-féle, alapjövedelemmel fémjelzett baloldali fordulatot hajtson végre.

Mert hiába szenvedett most jókora vereséget a politikai korrektség az Egyesült Államokban, azért a szavazók felét mégiscsak oda tudták állítani egy olyan korrupt szipirtyó mögé is, mint Hillary Clinton. Hiszen a politikai korrektségnek és a gender­utópiának vannak őszinte hívei is, akik nem miniszteri vagy képviselői pozíciók reményében politizálnak, hanem valóban hisznek a nemek nélküli világ eljövetelében. Ahogy az alapjövedelem, a munka nélküli élet biztonsága is olyan utópia, amely mögé tömegek terelhetők, hiszen az ígéret ezúttal nem egy tál lencse, hanem az örökkévaló létbiztonság.

A francia forradalom hármas jelszavából, a szabadságból, egyenlőségből és testvériségből született a liberalizmus, a szocializmus és a nacionalizmus ideológiája. A XX. század folyamán az egyenlőség totalitarizmusa a bolsevizmus, míg a testvériség totalitarizmusa a fasizmus lett, a XXI. század pedig a szemünk láttára termeli ki a szabadság totalitarizmusait: a politikai korrektséget, a nyelv megrendszabályozását, a szólásszabadság egyre keményebb korlátozását – ez ma már mindennapos valóság az amerikai egyetemeken. A baloldal új nyelve az empátia és a diskurzus helyett a megbélyegzés és a civilizációból való kirekesztés lett. Csakhogy Donald Trumpnak sincs több köze a reagani konzervativizmushoz, mint amennyi Hillary Clintonnak a hippikhez. Trump tevékenysége éppúgy a szabadság totalitarizmusa: az új amerikai elnök szabadon tagadja a klímaváltozás tudományos tényeit, ahogy szabadon tagadja meg az elemi tiszteletet is bármilyen más nemű, vallású vagy bőrszínű ember iránt, ha az a felmérések szerint akár csak egyetlen szavazat megszerzésével is kecsegteti.

A trumpizmus a múltra és a kollektív tudattalanra, a clintonizmus a jövőre és az utolsó nagy világformáló utópiá­ra támaszkodik – valójában azonban mindkettő olyan szektás és konszenzus nélküli társadalmakat épít, amelyekben nem kell sok ahhoz, hogy újra deportálások és háborúk, újra olyan értelmetlen és végeláthatatlan ideológiai gyűlölet közegében éljünk, ahol az ellenvéleményért lincselés jár. Trump és Clinton egyaránt képviselnek olyan értékeket, amelyek nélkül nincs szabadság, csakhogy eközben mindketten tagadnak olyanokat, amelyek legalább ennyire elengedhetetlenek a szabadsághoz. A köztük való választás ezért nem a diktatúra vége – legfeljebb csak a zsarnokság színének megválasztását jelenti.