A harmadik lehetőség egy taktikai szövetség létrehozatala. Minden választókörzetben közös ellenzéki jelöltet – lehetőleg nem is politikust – állítani, egy Vonától Gyurcsányig terjedő összefogás révén megnyerni a választást, és két tárgyban alkotmányt módosítani: egyrészt új választójogi törvényt elfogadni, amely nem rendelkezik többé egyéni választókerületekről, csakis listás szavazásról és arányos parlamenti képviseletről, másrészt felállítani egy független, korrupció elleni ügyészséget. Amint ez a két döntés megszületett, az Országgyűlés feloszlatja magát, és jöhet az új választás a megváltozott feltételekkel, amelyet akár meg is nyerhet a Fidesz. A rendszer konszolidálódni fog azáltal, hogy a törvények nem erőből, hanem konszenzus eredményeként születnek, és konszolidálódni fog azáltal, hogy a politikusok farkaséhsége intézményi választ kap. Ez a szinte elképzelhetetlennek tűnő, széles együttműködés a nemzeti radikálisoktól a kemény balosokig nem előzmény nélküli: a magyar belpolitikában is megvalósult már a múlt század elején. Akkor Tisza István ácsolt önkényes és arrogáns politikájával szövetséget a kor nemzeti radikálisai, vagyis a negyvennyolcas párt, a Jászi Oszkár vezette polgári radikálisok, valamint a politikai paletta túlvégén álló szociáldemokraták között. Ettől a ponttól már elsősorban Gyurcsány és Vona felelőssége, ha 2018-tól továbbra is Orbán lesz a kormányfő.
Eléggé akarják-e mindketten, hogy ne így legyen?
