A robotika első mozgóképes mítosza

A Westworld ember és gép viszonyának tömegkulturális feldolgozásában megnyitotta az első fejezetet.

A szabad akarat fogalma kapcsán is kétségek mutatkoznak: a gépnek talán van – az embernek talán nincs. Ha volna, a Westworldben feltűnő emberi szereplők többségének szégyellnie kéne, milyen gátlástalanul tapos át bárkin vagy bármin pénzért, szexért és hatalomért – s milyen örömet talál abban, ha ezt az elképzelhető legnagyobb fokú kegyetlenséggel teszi. Az egyetlen felmentés az lehet ez alól, ha az ember is genetikai, szociális, kulturális és pszichológiai determinizmusok foglya, ha nem is ő maga dönt, ha nem ő teszi mindezt a világgal, hanem azok a programok, melyek mozgatják és meghatározzák a tetteit.

Félreérthetetlen társadalom- és kapitalizmuskritika testesül meg a cégcsoportot vezető női karakter személyében. A harminc körüli, modell-kinézetű, gátlástalan és élveteg topmanager lesújtó bírálat az emberi fajról: jól láthatóan nem ért semmihez, csak a nyomásgyakorláshoz, a konspirációhoz és a beosztottak manipulálásához. A hatalom legfelső köreiben már nincs helye se tudásnak, se tapasztalatnak, se alázatnak, épp ellenkezőleg – s ezt senki nem észrevételezi, ezzel senki nem konfrontálódik, minden emberi szereplő határtalan lelkesedéssel igyekszik megfelelni a mozgóképen valaha látott legalkalmatlanabb vezetőnek. Mintha csak gépek volnának.

Nem jutunk dűlőre a morális kérdésekkel sem: egy számítógépes játék virtuális terében agyonlőni egy embert ugye nem bűn – akkor egy robotnőt megerőszakolni és megölni ugyan miért volna az? Van-e lelke egy játékmackónak? Van-e legalább annyi lelke, amennyit a gyermek belevetít? És mit jelent ez a mi számunkra, akik se mackók, se gyermekek nem vagyunk? Következik-e ebből bármilyen erkölcsi felelősség? A Westworld azért is különleges, mert nem ad egyértelmű válaszokat a fenti kérdésekre, miközben szüntelen morális vívódásban, izgalomban, azonosulásban és elidegenedésben tartja a nézőt. A robotok memóriájának folyton ismétlődő törlésével a cselekmény állandóan konstruálja és dekonstruálja a gépek karaktereit. Miközben a Westworld egy olyan disztópia, mely a jövőnket igyekszik értelmezni, az emberi létezés legősibb kérdéseit feszegető egzisztencialista dráma egyben.

Clint Eastwood Nincs bocsánat című 1992-es filmjével egyszer s mindenkorra leleplezte és lezárta a western műfaját – a realista filmdráma megtekintése után többé senki sem veheti komolyan a villámkezű revolverhősök romantikus hazugságát. Ez a sosem volt világ egyedül a Westworld kalandparkjának forgatókönyvgyárosok által konstruált cselekményszálaiban térhetett vissza hitelesen: ami mindig is egy szélsőséges irodalmi túlzás volt, végre deklaráltan hamis – a Westworldben nemcsak gép és ember, de a mindig győzedelmes párbajhős hazug mítosza is a helyére kerül.

Hozzám a fentiek mellett ez a sorozat hozta először átélhető közelségbe a játékszenvedély élményét. Először voltam képes belépni egy olyan olyan ember tudatába, aki napi húsz órán át ül megszállottan egy számítógép előtt vagy kártyaasztal mellett a játékban feloldódva. A történet tragikus hősének, a fekete kalapos férfinak teljes lényét beszippantotta a játék, megszállottan keresi annak végső célját, az útvesztő közepét – melynek mibenléte a sorozat első évadának legvégső pillanatáig rejtve marad.

Számomra a cselekmény legfőbb tanulsága, hogy azok a szuicid szenvedélyek, amelyekbe az emberi faj a valóság borzalmai elől menekül, nem hozhatnak számára megváltást. Csakhogy amit az ember nem old meg, még megoldhatja az embert. Jobb volna visszafordulni, jobb volna leszállni arról a vonatról, amely az emberiséggel jól megérdemelt végzete felé robog? Jobb volna inkább írni magunknak egy saját végzetet – ahogy azt a Westworld főhőse, a kalandparkot konstruáló Robert Ford teszi? Mielőtt az ember eltörli önmagát a Föld színéről, érdemes-e keresnie a hűlt helyére valakit?