Az HBO új sorozata, a Westworld ember és gép viszonyának tömegkulturális feldolgozásában minden kétséget kizáróan megnyitotta az első fejezetet. Ami a Wachowski-fivérek által gyártott Mátrix című film volt a virtuális valóságnak, ez a sorozat épp ugyanaz a megkerülhetetlen filmes igazodási pont a mesterséges intelligencia tárgykörében. Míg a Mátrixban a valóság lép át a virtualitásba, addig a Westworld kalandparkjában a virtualitás lép be a fizikai tér valóságába.
A Westworld a sorozat cselekményében egy olyan szórakoztatóipari komplexum, amely első benyomásunk szerint egy milliárdos üzlet, ahol a leggazdagabbak büntetlenül élhetik ki természetük sötét oldalát: lophatnak, erőszakolhatnak és gyilkolhatnak – a legrealisztikusabb környezetben tehetnek meg az emberszabású robotokkal mindent és bármit, amire csak elszabaduló ösztöneik mozgatják őket. A gépekért nem kár: a legyilkolt gazdákat a műszaki személyzet másnapra újra hadrendbe állítja. Csakhogy a park mélyén a létezés új formája van születőben, mellyel az emberi szereplők többsége úgy bánik, mintha kenyérpirítót vagy mosógépet működtetne – sosem láttunk még rabszolgákat ilyen kiszolgáltatottnak. Csakhogy nem elég, ha a mesterséges intelligencia megszerzi a kellő mennyiségű élményt és tapasztalatot, nem elég, ha kifinomult intellektust kap – az öntudatra ébredéshez a megszerzett tudásnak el is kell mélyülnie. De vajon hányszor kell megsemmisülni egy gépnek, hogy megszülessen az ember? S ember lesz-e, aki születik? Vajon megistenül-e a teremtővé váló ember, vagy a halhatatlanságra ébredő mesterséges intelligencia eleve isteni létre teremtetik, hogy aztán az embert tegye szolgájává az idők végezetéig? Ezeket a kérdéseket a Westworldig ilyen mélységekbe menően egyetlen mozgókép sem feszegette.
Miben különbözik az ember a robottól? Miben több, és miben kevesebb az emberi létezés a mesterséges szuperintelligenciáénál? Vajon mindössze annyi a különbség, hogy míg az ember szén alapú, és genenetikai kód valamint tanult pszichés működés által szabályozott, addig a szilícium alapú mesterséges intelligencia döntéseit egy processzor hozza? Vagy az volna a döntő különbség, hogy míg az ember lélekkel és szabad akarattal rendelkező organikus lény, addig a gépek fejlesztett és programozott, elektromechanikus entitások, akikből eredendően hiányzik a lelkiismeret?
A szabad akarat fogalma kapcsán is kétségek mutatkoznak: a gépnek talán van – az embernek talán nincs. Ha volna, a Westworldben feltűnő emberi szereplők többségének szégyellnie kéne, milyen gátlástalanul tapos át bárkin vagy bármin pénzért, szexért és hatalomért – s milyen örömet talál abban, ha ezt az elképzelhető legnagyobb fokú kegyetlenséggel teszi. Az egyetlen felmentés az lehet ez alól, ha az ember is genetikai, szociális, kulturális és pszichológiai determinizmusok foglya, ha nem is ő maga dönt, ha nem ő teszi mindezt a világgal, hanem azok a programok, melyek mozgatják és meghatározzák a tetteit.
Félreérthetetlen társadalom- és kapitalizmuskritika testesül meg a cégcsoportot vezető női karakter személyében. A harminc körüli, modell-kinézetű, gátlástalan és élveteg topmanager lesújtó bírálat az emberi fajról: jól láthatóan nem ért semmihez, csak a nyomásgyakorláshoz, a konspirációhoz és a beosztottak manipulálásához. A hatalom legfelső köreiben már nincs helye se tudásnak, se tapasztalatnak, se alázatnak, épp ellenkezőleg – s ezt senki nem észrevételezi, ezzel senki nem konfrontálódik, minden emberi szereplő határtalan lelkesedéssel igyekszik megfelelni a mozgóképen valaha látott legalkalmatlanabb vezetőnek. Mintha csak gépek volnának.
Nem jutunk dűlőre a morális kérdésekkel sem: egy számítógépes játék virtuális terében agyonlőni egy embert ugye nem bűn – akkor egy robotnőt megerőszakolni és megölni ugyan miért volna az? Van-e lelke egy játékmackónak? Van-e legalább annyi lelke, amennyit a gyermek belevetít? És mit jelent ez a mi számunkra, akik se mackók, se gyermekek nem vagyunk? Következik-e ebből bármilyen erkölcsi felelősség? A Westworld azért is különleges, mert nem ad egyértelmű válaszokat a fenti kérdésekre, miközben szüntelen morális vívódásban, izgalomban, azonosulásban és elidegenedésben tartja a nézőt. A robotok memóriájának folyton ismétlődő törlésével a cselekmény állandóan konstruálja és dekonstruálja a gépek karaktereit. Miközben a Westworld egy olyan disztópia, mely a jövőnket igyekszik értelmezni, az emberi létezés legősibb kérdéseit feszegető egzisztencialista dráma egyben.
Clint Eastwood Nincs bocsánat című 1992-es filmjével egyszer s mindenkorra leleplezte és lezárta a western műfaját – a realista filmdráma megtekintése után többé senki sem veheti komolyan a villámkezű revolverhősök romantikus hazugságát. Ez a sosem volt világ egyedül a Westworld kalandparkjának forgatókönyvgyárosok által konstruált cselekményszálaiban térhetett vissza hitelesen: ami mindig is egy szélsőséges irodalmi túlzás volt, végre deklaráltan hamis – a Westworldben nemcsak gép és ember, de a mindig győzedelmes párbajhős hazug mítosza is a helyére kerül.
Hozzám a fentiek mellett ez a sorozat hozta először átélhető közelségbe a játékszenvedély élményét. Először voltam képes belépni egy olyan olyan ember tudatába, aki napi húsz órán át ül megszállottan egy számítógép előtt vagy kártyaasztal mellett a játékban feloldódva. A történet tragikus hősének, a fekete kalapos férfinak teljes lényét beszippantotta a játék, megszállottan keresi annak végső célját, az útvesztő közepét – melynek mibenléte a sorozat első évadának legvégső pillanatáig rejtve marad.
Számomra a cselekmény legfőbb tanulsága, hogy azok a szuicid szenvedélyek, amelyekbe az emberi faj a valóság borzalmai elől menekül, nem hozhatnak számára megváltást. Csakhogy amit az ember nem old meg, még megoldhatja az embert. Jobb volna visszafordulni, jobb volna leszállni arról a vonatról, amely az emberiséggel jól megérdemelt végzete felé robog? Jobb volna inkább írni magunknak egy saját végzetet – ahogy azt a Westworld főhőse, a kalandparkot konstruáló Robert Ford teszi? Mielőtt az ember eltörli önmagát a Föld színéről, érdemes-e keresnie a hűlt helyére valakit?
