Rendkívül kellemetlen az, amit Geszti Péter tévében, rádióban, interneten és színpadon immár harminc éve művel. Már a kilencvenes években pofánkba tunkolt poprap is hallatlanul érvénytelen és kongóan üres volt, s ahogy telnek az évek, egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a tagadhatatlanul tehetséges csávó nem hagy maga után semmi mást, csakis szemetet.
Azt mondják, ha egy ötvenes művész kapcsán a mindig elsőként elhangzó jelző az, hogy „tehetséges”, akkor az illetőnek ideje visszavonulni, mert nem vitte semmire. A jó adottságok ugyanis bármilyen ritkák, soha nem elegendők – a tehetség ugródeszka, de van, aki soha életében nem lendül el róla, mindörökké csak rugózik rajta. Geszti épp ez az ember, s hogy erről el ne felejtkezzünk, a sportarénában múlt pénteken és szombaton is előadta ugyanazt a csiricsáré göncökben ugrándozva jópofáskodó hülyegyereket, akinek még a kilencvenes évek elején mutatkozott, amikor először söpört végig az országon az élmény: „Milyen tehetséges ez a fiú”. Az azóta eltelt évtizedek mindössze arra voltak jók Geszti Péter számára, hogy 2002-ben a parlamentbe rugdossa a Horn Gyula pufajkájának zsebéből Kovács László öltönyének gomblyukába avászkodó SZDSZ-t, hogy szégyenteljes tevékenységében egyszer s mindenkorra bűnrészessé tegye Dés Lászlót, és hogy fájdalmasan széles körben hitesse el: a süketelés beszéd.
A vele nagyjából egykorú miniszterelnök meglepően hasonló utat járt be, hogy az ország legtehetségesebb politikusaként vezessen el bennünket egy olyan világba, amelyben egyaránt van kapitalizmus és szocializmus, nacionalizmus és kádárizmus, liberalizmus és illiberalizmus, de legalább valamennyinek a legkártékonyabb oldala. Ez történik, ha valaki nem gondol többet a világról, mint hatalmat, pénzt és véget nem érő szereplést. Mindent összehord, és a lelkét is eladja az aktuális show sikeréért. Csakhogy míg Orbán belevénült ebbe, és habitusát elnézve inkább tűnik hetvenkettőnek, addig az ötvenkét éves Geszti következetesen úgy viselkedik, mintha még ma is huszonkettő lenne.
Geszti Péter a kiélt, kortalan, üres lelkű tehetség a kilencvenes évek elejéről, a budapesti urbánus értelmiség reménysége, a jövő embere, a könnyed és kreatív teremtő kapitalista; és Orbán Viktor a kiélt, kortalan, üres lelkű tehetség a kilencvenes évek elejéről, a vidéki keresztény értelmiség reménysége, a jövő embere, a dinamikus és győztes felelős államférfi – mindketten egykori önmaguk és a velük szemben támasztott elvárások árnyékában élő roncsok. Míg Orbán Viktort a tömeg kiszolgálásának vélelmezett kényszere egy személyiség utáni állapotba taszította, addig Geszti Péter egy személyiség helyetti állapotban valósította meg édesanyja, Márta néni álmát, hogy ő legyen Magyarország szórakoztató szupersztárja. Aligha meglepő, hogy Felcsút durcás hercege is azt az apai szándékot valósítja meg, amely már a névadás pillanatában sorsa és végzete lett. Viktornak lenni nehéz kereszt, épp ahogy Felcsút se nem polgári, se nem paraszti, se nem proletár miliője, s mintha Geszti Péter is a kulturális senki földjén nevelkedett volna – legalábbis ezt jelezték számomra azok a beszélgetések, amelyeket Boros és Bochkor Márta nénivel, Geszti édesanyjával a Sláger Rádión hétről hétre leművelt.
S a párhuzamok nem érnek véget, a két egykori liberális ikon ugyanis egyaránt konfliktusba került a militáns feminizmussal. Alig hittem a szememnek, amikor szembesültem azzal a genderista hisztériával, amit Juhász Edina, a Lángoló Gitárok blog szerzője a Rapülők pénteki koncertjére hivatkozva előadott. Geszti kevesebb kíméletet kapott, mint amire akár Orbán számíthat hasonló helyzetben.
A szerző demonstratív gesztusok kíséretében háborodik fel Geszti szexista viccein, és ha már a koncertről ír, mindjárt előadja a teljes áldozati mantrát, kezdve az áldozathibáztatástól, eljutva a volt barátnőjét lúggal megnyomorító orvos esetének felemlegetéséig, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy Geszti Péter nem nőgyűlölő, ezek a poénok pedig nem forrásai sem erőszaknak, sem elnyomásnak, mindössze unalmasak és erőtlenek. Sokkal félelmetesebb az a világ, ahol a nők péniszt növesztenek, hogy azzal baszkurálják a vicces, a nem vicces meg a rosszfej csávókat. És igen, kedves Edina, aznap is lehessen szexista vicceket mondani, amikor épp a lúgozós orvos esetét tárgyalják! Még akkor is lehessen, ha egy férfi és egy nő bírósági ügye zajlik, hát még így, hogy a vádlott egy pszichopata, a sértett pedig az ő ártatlan áldozata. Csakhogy Edina asszony nem kritikát kívánt írni egy koncertről, hanem egy politikailag motivált boszorkányégetést akart celebrálni. Geszti szinte bármit megérdemel, de ezt a vérszomjas férfigyűlöletet, ezt a tudatosan aljas fekete mágiát biztosan nem. Még akkor sem, ha történetesen jól emlékszünk, hogy a „politikai korrektség” nevű szörnyideológia Magyarországra hozatalának milyen tevékeny résztvevője volt. A szexuális forradalom Saint-Justjei még nem is győztek, de már mészárolják az első nemzedéket.
A számtalan kulturális bűncselekményen túl azonban más típusú civilizációs sérelem is történt a sportarénában. Geszti valami olyasmit engedett meg magának kolléganőjével, Tóth Verával szemben, ami nyilvános kiállásért kiált. Nem azért, mert szexista volt, hanem mert megszégyenített egy embert – aki történetesen épp az ő sikerén dolgozott – pusztán azért, hogy a show még nagyobb fordulatszámon pörögjön. Az énekesnő nem tudta elég gyorsan letépni Geszti ruháját – erre érkezett a jól időzített alázás: „Ez a nő is rég vetkőztetett pasit!”
Geszti azzal próbálja menteni a retek műsorát, hogy munkatársának méltóságát odaveti a rossz ízlésű, alávaló csürhének. Itt tart jelenleg Geszti Péter. Komplett felnőttkorát a kulturális tengerszint alatt töltötte, de ilyen mélyen még nem járt soha. Most úgy érzem, hogy a rendszerváltás nemzedéke, a rendszerváltás mainstreamje és a rendszerváltás értelmisége ezzel a gesztussal bukott meg véglegesen. Már nincsenek illúzióim, már csak a centiket vagdosom, és abban reménykedem, hogy hamarosan végleg visszavonulnak, és nem mérgezik tovább a hazai nyilvánosságot.
