A genderideológia jobboldali kritikájának legnagyobb része kimerül az afelett való szörnyülködésben és gúnyolódásban, hogy aktuálisan hányféle szexuális és nemi identitásnál jár az LMBTQIA mozgalom, és hány különféle vécét kíván üzembe helyezni ennek a sokszínűségnek a kiszolgálására. Ilyenkor természetesen érvelésük igájába fogják mind az anyatermészetet, mind az egyetemes „normalitást”, annak ellenére, hogy a természet úgy alkotta meg az életformákat, hogy azok számtalan módon tudják megélni a nemiségüket, minthogy a homoszexualitás például számos állatfaj körében megfigyelhető. A heteroszexualitás nem írja le a normalitást, és éppen olyan nevetségesek azok a konzervatívok, akik ezzel a gondolattal operálnak, mint azok a genderfasiszták, akik szociológiai vegykonyháikban már a hetvenedik új társadalmi nemet állítják elő.
A melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek valamennyien a világunk részei, s bár a genderkurzus tagjai lépten-nyomon nyilvánvaló túlzásokba esnek, itt létező kisebbségekről és sérelmekről, joggal elvárható kulturális nagyvonalúságról és elfogadásról van szó. Emberségesen kell bánnunk mindenkivel, olyan diskurzusra kell törekednünk, ahol a lehető legkönnyebben elkerülhető a sérülés – a nagy elvi viták során mindkét fél erről feledkezik meg a legkönnyebben. Nem akarunk a politikai korrektség terrorjában élni, de egy olyan világban sem, ahol büszkén vagyunk kegyetlenek a gyengébbel szemben.
A társadalmi igazságtalanságoknak, a szociális szerepek létező diszfunkcióinak vagy a nemi viszonyrendszerek történelmi változásainak feltárása szintén fontos ügy. A gender ideológiájával nem az a baj, hogy a követői kutatják ezeket. Ha a gendertárgyú vizsgálat erről szólna, csak a társadalomtudományok egyike volna, és sosem kerülne a politikai és morális viták fókuszába. A genderizmus azonban nyilvánvalóan több, mint egy tudományos diszciplína, még akkor is, ha követői a kritikát és a vitát következetesen azzal próbálják megúszni, hogy úgy tesznek, mintha a kihívás az egyik tudományterületet érte volna, nem pedig őket. Éppúgy viselkednek, mint bármelyik szekta tagjai, akik visítva hivatkoznak vallásszabadságra, ha valaki a gyanús pénzforrásaikról vagy a szektavezér tizenéves szeretőiről faggatja őket. „Ti ezt nem érthetitek, hiszen még nem világította be elméteket a nagy Tésztaisten.” A genderkurzus reprezentánsai kész örömmel vitáznak bárkivel, csak előbb végezzen el néhány évfolyamot a társadalmi nemek tanszéken, tanulja meg a legalapvetőbb dogmákat, és máris alkalmassá válik az arról való beszélgetésre, hogy mennyire állatok a férfiak: nagyon vagy rettenetesen.
A gendergondolattal az a probléma, hogy fenti, tudományosnak látszó tevékenységével egy veszélyes politikai programot és társadalmi kísérletet készít elő, ahogy a Muszlim Testvériség is azért működteti szociális intézményeit, hogy a világkalifátusnak híveket toborozzon. A gendergondolat éppúgy átfogó világmagyarázat és totalitárius gyűlöletideológia, mint a politikai iszlám, csak épp hívei nem a hitetlenekkel, a zsidókkal vagy a keresztényekkel szemben, hanem egy misztikus patriarchátus fenntartói ellen hirdették meg a maguk harcát. A patriarchátust fehér bőrű férfiak működtetik, akik privilegizált helyzetükben anyagilag kifosztják a nőket, erőszakot tesznek rajtuk szexuálisan és reprodukciós tekintetben, továbbá agyba-főbe verik őket, hogy így demonstrálják felsőbbrendűségüket. A fehér bőrű férfiak évezredes viszonylatban tartják fenn ezt a kegyetlen elnyomást olyan agyafúrt technikákkal, mint a nyelv, a hagyomány, a kultúra, a törvények, a családon belüli erőszak és a rózsaszín babaszoba.
Más és más hangsúlyok mentén, de a fenti valóságértelmezéssel a gendervilág egyetért. Egyetért továbbá abban, hogy a politikai korrektség, a szexuális kisebbségek és a párkapcsolati erőszakban áldozattá váló nők egyaránt alkalmas furkósbotként szolgálnak akár a konzervatívok, akár a liberálisok ellen. A genderkurzus ugyanis új világot hirdet, amelyhez kifejezetten a hagyományos konzervatív és liberális eszmények és intézmények lebontásán keresztül vezet az út: gondolatrendőrséget kell létrehozni a kultúrában és az oktatásban, a jogegyenlőség helyébe olyan jogszabályokat kell állítani, amelyek a privilegizált csoport, a fehér bőrű, heteroszexuális férfiak privilégiumait felszámolják, továbbá meg kell semmisíteni a tudományos és politikai diskurzust mindazokkal, akik nem fogadják el a gender vallásának dogmáit. Ha fizikailag egyelőre nem is, de virtuálisan feltétlenül meg kell égetni mindazokat, akik megkérdőjelezik annak a csodálatos világnak a tökéletességét, amit a genderkurzus tagjai a nyugati társadalmak számára kitaláltak.
Kár volna tagadni, hogy a gendermozgalom aktivistái az élet számos tényleges igazságtalanságát, sok valós elnyomás és erőszak precedensét vetik fel, általában a legjobb szándékkal. Lehetetlen azonban nem észrevenni, hogy ezt a rengeteg személyes és közösségi frusztrációt a genderkurzus elitje milyen nagy erőkkel kívánja beváltani kényelmes parlamenti és felügyelőbizottsági kvótákra meg olyan tudományos karrierekre, amelyek mögött legtöbbször csak politikai teljesítmény van. A genderizmus elitjének ugyanolyan a viszonya a nőkhöz és a szexuális kisebbségekhez, amilyen a nemzetiszocialista elit viszonya volt a német néphez, amelyet Sztálingrád alá küldött megdögleni, vagy amilyen a bolsevik elit viszonya volt a munkásosztályhoz, amelyet embertelen körülmények közt robotoltatott és zsákmányolt ki a szocialista iparvárosokban. A gender háborút visel, melyben ágyútölteléknek használja az általa képviselt nők és melegek tömegeit. Nem felszámolni fogják a sérelmeiket, hanem megsokszorozni és az elviselhetetlenségig korbácsolni, mert ez a hatalmi érdekük. Jellegzetes példája ennek az embertelen mentalitásnak az, ahogy a militáns genderizmus bizonyos irányzatai a szexmunkásokhoz viszonyulnak. Míg ezek a nők – és férfiak – tevékenységük jogi elismerését kívánják kivívni, hogy azt nagyobb biztonságban és törvényesen űzhessék, addig a genderkurzus reprezentánsai elutasítják ezt. Egy prostitúcióból élő nőnek két választása van: vagy befejezi ezt a tevékenységet, és úgy él, ahogy azt a genderisták elvárják, vagy otthagyják a jogi senki földjén, a stricijének kiszolgáltatva, aztán ha az intenzívre vagy hullazsákba kerül, már vezetik is fel a statisztikáikba mint a férfierőszak újabb áldozatát. Akkor sincs bennük irgalom, ha nőtársaikról van szó. Csak az elkeseredés és az ingerültség emelheti őket hatalomba – és ezt ők pontosan tudják. A militáns gender az elmúlt száz év tagadhatatlan feminista eredményei ellenére egyre agresszívabb tónusban kommunikál – mintha csak folyamatosan romlott volna a nők helyzete a XX. század során. E téren partnerekre találnak a hagyományos baloldal pártjaiban, melyek szintén megvesznek a hatalomért, csak már nincs meg a munkásság, hogy kellő számban szállítsa számukra a szavazatokat – ezért kell a hagyományos macsó szavazótábort lecserélniük ezerféle kisebbségre, melyek tagjai, ha összeadódnak, már egy új többséget képezhetnek.
A genderoffenzívával szemben olyan civil férfiak sorakoznak fel, akik szintén tele vannak frusztrációval – csak épp a nőkkel szemben. Őket is megbántotta, megtaposta vagy elhagyta az ellentétes nem egyik-másik képviselője. A hatás-ellenhatás törvénye működik: radikális szervezetek lépnek fel a feminizmussal szemben, férfiközösségek vállalják büszkén a cölibátust, mert nem akarnak az elférfiasodott, agresszív nők áldozataivá válni. Köreikben is szárba szökik az áldozati kultúra, sőt, a magyar kormány az ELTE gender tanszékével szemben családtudományi mesterképzést indítana a Corvinus Egyetemen – a politika a szemünk láttára hatol be az egyetemi világba. A genderkurzus nyomulásával szemben lassan a történelmi egyházak és a jobboldal pártjai is felsorakoznak, akik bár következetesen tiltakoznak a politikai korrektség diktátumai ellen, mégis hisztérikusan követelik meg a politikailag korrekt beszédet, amint a számukra fontos értékekre – az Istenre, a hazára vagy a családra – terelődik a szó.
Ez az ideológiai háború nem végződhet jól, mert akik vívják, egytől egyig vállalhatatlanok, és amint bármelyik oldal győz, a szabadság, a humánum és a kultúra vereséget szenved. A polgári világ azért sikeres, mert képes a kompromisszumokra, a tömeg azonban nem tudja értelmezni a fekete és a fehér közti árnyalatokat – vagy zendül, vagy meghódol. Az elmúlt évtizedek során a nyugati társadalmakban szemmel láthatóan megbomlott az a polgári kultúra, ami Magyarországon soha nem is uralkodott. Ma nem gondolatok vagy érdekek, hanem szekták küzdenek meg a politikai térben. A polgárságnak nemet kell mondania a genderforradalomra, de nem állhat az ellenforradalom pártjára sem – a humánum, a tisztelet és a józan belátás hangjait kell megszólaltatnia. Mindenekelőtt azonban fel kell ismernie a nyilvánvalót: a XXI. században újabb mészárszék készül, az elszabadult izmusok már ássák az új meszesgödröket.
