Az élet jog, és nem kényszer

Úgy gondolom, eljött az idő, hogy az emberiség felülvizsgálja a mindenható hippokratészi esküt.

Szabad-e büntetni olyasmit, aminek a motívumait nyilvánvalóan nem értjük? Van-e értelme szigorítani a törvényt, amíg engedjük, hogy helyettünk a reklámokat gyártó marketingesek és az ő pszichopátiás kreativitásukat megrendelő multinacionális nagyvállalatok topmenedzserei mondják meg a gyermekeinknek, hogy mi helyes és mi helytelen? Siránkozni vagy bosszút követelni van elég erőnk, de a rendszerrel szembefordulni soha nincs. A szóban forgó lány vajon nyilvános meghurcolásra és börtönre szorul? Biztos, hogy nem inkább terápiára? Hisz olyasmit tett, amiről még jogászprofesszorok sem tudják eldönteni, hogy büntetendő-e, miközben filozófusok vitatják, hogy bűn-e egyáltalán.

S még csak a vád érveit hallgattuk meg. A védelem szerint a vádlottak padján álló lány írásos bizonyítékok tömegével igazolhatóan tartotta barátjában a lelket hosszú éveken át. A srác ugyanis már többször megpróbálkozott az öngyilkossággal bármiféle rábeszélés nélkül, sőt mindenféle lebeszélés ellenére. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a lány maga is kedélybeteg, és épp a kérdéses időszakban kezdett el szedni orvosi javaslatra egy új antidepresszánst. A védelem azt a változást, hogy a lány korábbi magatartásával szakítva barátját öngyilkosságra kezdte biztatni, kifejezetten a gyógyszer mellékhatásának tekinti.

Az igazságszolgáltatás ingoványos területre téved, ha olyan viszonyrendszerekhez rendel retorziót, melyek működését a pszichológia és a filozófia sem képes értelmezni. Ha az ügyészséget az ismeretlentől való félelem nyomán támadt düh hajszolja bele a tárgyalásba, az aligha szolgálja az igazságot. Ami az én laikus jogérzékem alapján ebben az ügyben történt, az asszisztencia egy öngyilkossághoz. Ez a konkrét amerikai államban – nagyon helyesen – nem bűncselekmény. De akárhogy is: mi, akik újságolvasókként hol vért, hol kegyelmet követelünk, túl keveset tudunk az ügyről, túl keveset tudunk a lelki mozgatókról, és túl keveset tudunk gyermekeinkről, a virtuális térben nevelkedő generáció tagjairól. Az igazságszolgáltatás is szükségszerűen keveset tud, míg neurológiai és pszichológiai vizsgálatok teljes biztonságával nem képes azonosítani a könyörületet nem ismerő, más emberek szenvedéséből táplálkozó, lelkiismeretlen pszichopatákat.

Míg a tudományos áttörésre várunk, a legfőbb kérdés, amelyre válaszolnunk kell, hogy miként álljunk az öngyilkossághoz. Ki merjük-e jelenteni, hogy van olyan elviselhetetlen és reménytelen élethelyzet, amelyben az aktív eutanázia az emberséges megoldás? És azt, hogy az orvosoknak és a politikusoknak nem az emberi szervek működését, hanem kifejezetten az embert kell szolgálniuk? Mert ha ezt kijelentjük, a kegyes halál gyakorlatához intézményeket rendelhetünk, szélesíthetjük és elmélyíthetjük az erről szóló diskurzust, hozzáláthatunk, hogy a huszonegyedik század során megteremtsük az eutanázia kultúráját.

Úgy gondolom, eljött az idő, hogy az emberiség felülvizsgálja a mindenható hippokratészi esküt. Úgy gondolom, eljött az idő, hogy az orvostudomány többé ne az életet, hanem a beteget szolgálja. Úgy gondolom, igenis létezik olyan mértékű nyomorúság, melyben egyedül az a gondolat ad reményt, hogy az embert senki és semmi nem kényszerítheti az értelmetlen szenvedésre. A halál is lehet a kegyelem forrása, a halál is lehet legitim döntés, amitől nincs jogunk megfosztani sem a haldoklót, sem azt, aki a nap huszonnégy órájában pokolbéli démonokkal vív kilátástalan harcot.