Nem kedvelem a profi úszást. Úgy gondolom, az érmek ára túl nagy: megnyomorított gyermekek százai és ezrei fizetnek a sorsukkal minden olimpiai sikerért, akiket hiába kényszerítettek emberfeletti teljesítményre, hiába sajtolták ki belőlük – akár veréssel – az utolsó karcsapásokat is a hajnali medencében, nem voltak elég tehetségesek, erősek és elszántak, így nem válhattak profikká. Gyermekkorukat mindenesetre elvette tőlük két fanatikus szülő és egy aranyéhes társadalom.
Nem kedvelem a profi úszást, mert nem hagy nyugodni, hogy az elképesztő teljesítmények mögött mekkora szerepet játszik a dopping. Ijesztő látni, mennyi nőt változtatott férfivá, és mennyi férfit változtatott delfinné az orvostudomány korrupt árnyéka: a teljesítményvegyészet. Ahogy Magyarországon az ügynökaktákkal és az uszodai erőszakkal, úgy a doppinggal sem történt szembenézés. Számonkérés még annyi se.
Ezek persze mindössze az én személyes megéléseim. Csakhogy amikor egy ország annyit költ egy presztízsrendezvényre, amennyit Magyarország a vizes világbajnokságra; amikor az olimpiai érmes úszókat közpénzben fürösztik; amikor dubaji edzőtáborokkal motiválnak tizenkét éves gyerekeket, mert különben nem vállalnák az embertelen terhelést; amikor az egészségügyi dolgozók és a pedagógusok megalázó bérekért robotolnak, akkor hadd tegyek már fel legalább néhány egyszerű kérdést azoknak, akik ezt a szemfényvesztést a magyarok arcába tolják.
Hol volt a legutóbbi úszó-világbajnokság? Ki nyerte az olimpián a férfi négyszáz hátat és a női kétszáz pillangót? Ki Hosszú Katinka legnagyobb ellenfele?
Az a tapasztalatom, hogy ebből a három kérdésből az átlagos magyar állampolgár a Google segítsége nélkül egyre sem tud válaszolni, három helyes válaszhoz pedig szakújságírónak kell lennie. Erre költ az ország, lakói erre verik a mellüket: mekkora világhír, micsoda országimázs! Még nekünk, magyaroknak is érdektelen a világbajnok úszók kiléte, hacsak nemzeti büszkeségünknek épp nem hízeleg a világot aktuálisan letempózó magyar. Különben nem érdekel minket – ahogy mi sem érdekeljük a világot. Ez az igazság.
Íme a válasz a kérdésekre: az oroszországi Kazanyban volt az előző világbajnokság, nincs négyszáz méteres hátúszás az olimpián, a női kétszáz pillangót a spanyol Mireia Belmonte García nyerte – ő és az amerikai Kathleen Baker Hosszú Katinka legnagyobb riválisai.
A világbajnokságot megnyitó nagyszabású gálaműsor sztárvendége az a kokainista R&B-énekes lesz, CeeLo Green, aki miután erőszakkal közösült bedrogozott áldozatával, azzal a kijelentéssel adott leckét Habony Árpádnak, hogy eszméletlen nőt nem lehet megerőszakolni, hiszen aki öntudatlan, az nemet sem tud mondani. Egy öntudatlan országot vajon meg lehet-e mentálisan és kulturálisan erőszakolni, ha képtelen ellenállni a gátlástalan kokainisták által felkínált arany látványának? Orbán Viktor show-műsorának díszvendégét erről is örömmel meghallgatnám – a milliárdos rongyrázástól pedig szívesen eltekintenék.
