Dunkirk: cselekmény nélküli élmény a háborúról

Christopher Nolan új filmje meg akar úszni minden választ és minden konfliktust.

A Dunkerque-ben történteknek a parton lemészárolt emberek szorongásán túl biztosan van legalább három fontos olvasata. Az első dráma Londonban zajlik, ahol a kormány a katonai összeomlás után sem hajlandó békét kötni Hitlerrel, inkább odadobja neki a harapófogóba került háromszázezer angol és ki tudja, hány francia katona életét. A második dráma Berlinben játszódik, ahol Hitler nem akar jóvátehetetlen sebeket okozni a brit testvérnépnek azzal, hogy katonáit lemészárolja, és abban bízik, hogy Franciaország megszállásával Európa nyugati felén béke lesz. Harmadik drámai cselekményszál gyanánt pedig ott vannak azok a francia csapatok, akik már tudják, hogy a hazájuk elveszett, mégis tartják az állásaikat, hogy szövetségeseiknek időt nyerjenek az evakuálásra. A csúcsokon morális, katonai és politikai dilemmák, a mélyben feláldozható sakkbábuk százezrei – egy háborús eposzban ezek egyike sem megkerülhető, csakhogy a Dunkirkben az előbbi teljesen elmarad. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy látványorgiával és pattogatott kukoricával az amerikai kölyköknek bármi eladható – Christopher Nolan most bebizonyítja, hogy ez a tételmondat már az értelmiségre is igaz.

Ugyan mitől izgalmas vagy szórakoztató 85 percen keresztül nézni azt, ahogy emberek a fulladás, a tűzhalál, a repeszek meg a lövedékek elől menekülnek? Ha egy fiktív audiovizuális térben bármiféle összecsapás zajlik, két súlyos feltétele mindenképp van annak, hogy a néző izgalomba essen: az egyik, hogy tudja, a cselekmény nem a hollywoodi klisék mentén készül, tehát tényleg bárki bármikor meghalhat; a másik, hogy a néző mindkét szereplő jellemét és motivációját ismeri – így lesz drámai tétje az életüknek és a haláluknak egyaránt. Nolan szándéka szerint a Dunkerque-nél ezerszámra gyilkolt emberi masszával kapcsolatban a nézőnek ugyanezt kéne éreznie, csakhogy az alapvető undoron és nyomorúságon kívül nincs mit érezni az iránt, ami a vásznon zajlik: az emberanyag elhullását és túlélését egyaránt gyötrelmes monotónia jellemzi. Ez a cselekmény legfeljebb annyira katartikus, mint 85 percen át nézni a National Geographic Channelen, hogyan vadászik a hiénafalka, s zsákmányát időről időre miként szaggatja szét.

A film cselekménye mindössze két alkalommal képes felnőni a történelemhez, amelyet feldolgoz – egyszer, amikor Churchill szavait halljuk, és hát ő tudott úgy fogalmazni, hogy abba bárki beleborzongjon; a másik ilyen pillanat pedig az, amikor az angol civilek hajói megjelennek a francia partoknál. Mindkét momentum felemelő – ahogy hetvenhét éve is az lehetett. És hát bármennyire is nagy költségvetésű produkció a Dunkirk, bármennyire is büszke Nolan, hogy eredeti helyszíneken, eredeti katonai eszközöket felhasználva forgatott, s bármennyire is a látványra építette filmjét, az a szomorú igazság, hogy a nézőben e téren is bőven marad hiányérzet. Ha ez a film a Pokoli torony vagy A Poseidon-katasztrófa remake-je volna, senkinek egy rossz szava sem lehetne – csakhogy Christopher Nolan ezúttal a második világháborút, az emberi történelem legnagyobb háborúját akarja bemutatni, amelyben gép és ember olyan hatalmas mennyiségben és erővel csapott össze, mint addig és azóta soha. Ehhez képest a csatajelenetek bántóan vérszegények, a bombázások enyhén szólva is szórványosak, az evakuálást végző hajók száma pedig már-már komikus. Bármelyik háborúról készülhetne ilyen film – talán csak Napóleon hadjáratairól és a két világháborúról nem.

Hogyhogy mégis ilyen sikeres lett a Dunkirk? Nos, ez egyrészt Nolan mítoszának, másrészt a csillagászati marketing-költségvetésnek, harmadrészt pedig a film tagadhatatlanul erős pillanatainak köszönhető. A legfőbb tényező mégis az időzítés: a Dunkirk épp a brexitet elrendelő népszavazás egyéves évfordulóján került a mozikba – abban a történelmi helyzetben, amelyben Anglia ismét szövetségeseket és pozíciókat veszít Európában, s olyan útra lép, amely sokak szerint járhatatlan. Dunkerque ebben a politikai és lélektani szituációban olyan jelkép, amely mind az elszakadás híveit, mind annak ellenzőit képes megszólítani – Nagy-Britanniában és azon kívül egyaránt. Félreértés ne essék: ez nem dicséret. Épp ez a legnagyobb baj a Dunkirkkel: hogy meg akar úszni minden választ, és minden konfliktust – inkább mutat valami népszerűt, valami azonosulhatót és rajonghatót ahelyett, hogy beleállna bármiféle narratívába, amit Christopher Nolan gondol a huszadik századról, a németekről, a franciákról, az angolokról vagy a háborúról. Már ha gondol bármit is.

Kiszolgáltatott, tehetetlen porszemek vagyunk, akikre bombák hullanak, legfeljebb reménykedhetünk, hogy végül minden jól alakul – ez a helyzetértékelés Jean-Paul Sartre szájából talán helytálló lehet, Christopher Nolanéből viszont nagyon hamisan cseng, bármilyen megnyugtató gondolat is ez azoknak, akik élvezik, ha rájuk mint kiszolgáltatott, tehetetlen porszemekre megatonnaszám hullanak a precízen kidolgozott vizuális effektek.