Feminizmus közelről: a fenyítés kultúrája

Ebben a világban igazán nem kell sok ahhoz, hogy az emberből nőgyűlölő legyen.

Sokat gondolkodtam és tájékozódtam az elmúlt hetekben, és ma már úgy érzem, árnyalnom kell a rám támadt feministákat illető analízisemen, sokkal több empátiával és kevesebb sértettséggel gondolok ugyanis az ellenem indított pogromokra.

Tévedtem, amikor azt hittem, hogy az engem gyalázó Mérő Vera és Antoni Rita személyében a hazai gendermozgalom legszélsőségesebb figurái estek nekem. Nyilvánvaló lett számomra, hogy az a sokszereplős játék, ami Magyarországon nőjogi képviselet címén, továbbá az ahhoz tartozó pénzek és pozíciók lefoglalásának jegyében zajlik, olyan gazdag flóra, melynek csak néhány kisebb és barátságosabb húsevő virágát volt szerencsém megismerni Antoni és Mérő kisasszonyok személyében – a hazai mezőnyben mindketten mérsékelt-középutas feministának számítanak.

A legszebb példát a fentiekre szegény Papp Réka Kinga esete szolgáltatja: forrongva uszít ellene a femináci keménymag, mert szexmunkások érdekvédelmével foglalkozik. Papp Réka Kinga szerintük a férfiuralom stricije, aki női testeket szállít a patriarchátus véres orgiáira. Ahol azokat a nőket az állat férfiak az olyan kápók, mint Papp Réka Kinga segítségével erőszakosan megbecstelenítik. E ponton karcolódik fel bennem a valóságról alkotott kép, én ugyanis Papp Réka Kingánál keményebb marxista komisszár elvtársnőt és elkötelezettebb feminista social justice warriort nem ismerek.

Valahol székel egy egy- vagy többszemélyes hatalmi centrum, amely időről időre a nyilvános megszégyenítés eszközével terrorizálja ezeket a szerencsétlen nőket a feminista mozgalomban. Ez a hatalmi centrum hajszolja bele őket az állandó háborúba, ennek a hatalmi centrumnak próbálta Antoni Rita és Mérő Vera leszállítani a fejemet – előbbi szimpla nőgyűlölőnek nevezve engem azt vonta kétségbe, hogy beszélhetek-e egyáltalán az Orbán-kormány oroszbarát politikája ellen, utóbbi a nőgyűlöletet a holokauszton való gúnyolódás vádjával egészítette ki, így próbálva kirekeszteni a civilizációból. Ma már úgy hiszem, ez nem a saját működésük, hanem egy tanult kulturális minta, ami bántalmazás és megszégyenítés eredménye. A HVG-nél dolgozó elkötelezett feminista újságíró, Hercsel Adél így számol be arról, hogy milyen terror alatt tartotta a szerkesztőséget a genderkurzus egyik sith úrnője: „Amikor már a harcedzett, negyvenes férfi kolléga gyomra is görcsbe rándul, mert a Magyar Gender Studies Prófétanője, kis hazánk egyik »vezérfeministája« megemlíti őt egy Facebook-bejegyzésben, majd a lap további kipróbált publicistái is hasonló gyomortájéki panaszokról számolnak be, akkor felmerül a kérdés, hogy mégis hol élünk?”

A kommentfolyamot böngészve kiderül, mennyire mindennapos a gyűlölködés és egymás verbális bántalmazása ebben a tisztán női szubkultúrában. Nemcsak nyilvános megszégyenítésről, verbális fenyítésről, hanem egy transznemű ember megveréséről is szó esik a fel-felfröccsenő vádak sűrűjében. A feminista mozgalom saját radikálisainak foglya, akik megszállták a gendertanszékeket, akik nem tűrnek ellenvéleményt, akik megkövetelik elvtársnőiktől a folyamatos gyűlölködést és az állandó hisztérikus konfliktust, ellenkező esetben maguk demonstrálják ezeket rajtuk. A genderkurzus harcosai úgy vonulnak a frontra, mint a Vörös Hadsereg, amelynek tagjai jól tudták, hogy ha a Wehrmacht tűzereje elől visszafordulnak, menthetetlenül az NKVD golyószórótüzével néznek szembe, úgyhogy inkább nekirontottak a német arcvonalnak, mert tizenöt százaléknyi esély a túlélésre még mindig sokkal több, mint a biztos szégyen és halál. Ez a bizonyos „prófétanő” meg a többi magas rangú genderdzsihadista úgy szervezi meg a mindennapokat, mintha a második világháború zajlana – csakhogy sehol egy náci, velük kapcsolatban pedig azoknak az illúzióknak a töredéke sem él, amit hetven éve Európa népei a kommunisták iránt még tápláltak.

Bevallom, ma már megértem Antoni Ritát és Mérő Verát. Épp ugyanúgy bánt velem a genderszekta mérsékelt szárnya, ahogy velük bánnak nap mint nap a jakobinusok. Ebben a világban igazán nem kell sok ahhoz, hogy az emberből nőgyűlölő vagy a patriarchátus stricije legyen, nem kell sok ahhoz, hogy az egzisztenciájában és a szociális státusában próbálják ellehetetleníteni. Mérő Verának az a „bűne”, hogy pornót fogyaszt, míg Hercsel Adélt azért hurcolják meg, mert egy aranyásóknak gyártott, szexista portál tulajdonosát nem szégyenítette meg, hanem készített vele egy érdekes interjút, melynek során nem foglalt állást nőjogi kérdésekben.

Abban bízom, hogy a mérsékelt feministák megvívják függetlenségi harcukat, és nem engednek ennek a vérszomjas, gonosz brigádnak. Építsünk közösen – férfiak és nők – egy élhetőbb és igazságosabb társadalmat! Ezúton békejobbot nyújtok mindazoknak, akik nem akarnak örök háborúban, az orwelli gondolatbűn fogságában élni. Teljes szolidaritásom azoké a feministáké, akiket a genderszekta bántalmaz, megszégyenít, női és emberi mivoltában megaláz. A legfájdalmasabb, hogy mindehhez a CEU és az ELTE szolgáltat intézményi keretet és erkölcsi felhatalmazást. Ideje volna felülvizsgálniuk ezeknek az intézményeknek, hogy milyen ordas eszmék és áltudományok alapjait biztosítják.