Az utóbbi hónapokban a genderszekta célkeresztjébe és egy olyan háború frontvonalába kerültem, ahol a politikai korrektség dzsihadistái nyíltan támadják az elemi logikát, a biológiát, a szabad gondolkodást és beszédet, ezért sok mindent nem tudtam elmondani a nyugati nők mai helyzetéről, az őket sújtó nehézségekről és igazságtalanságokról. Nem vagyok kvótapárti, nem hiszek a többletjogokban – ugyanakkor feminista vagyok, hiszek a jogegyenlőségben, az emberi szabadságban és méltóságban. Amikor a szélsőséges férfigyűlölők ellen érvelek, sajnos akkor is látom, miként szerveződnek a másik oldalon a harci osztagok, amelyek épp ugyanazzal az elvakult gyűlölettel és egybites világképpel harsogják a világba a férfiakat érő hátrányokat, ahogy a genderfront aktivistái a maguk sérelmeit. Ők is a nagy leszámolásra készülnek: ellenforradalmi ideológiájuk a tizenkilencedik század társadalmi viszonyait idealizálja, amely korban súlyos és mindennapos igazságtalanságok tömege érte a nőket.
Látom a nemek közti mindennapos megkülönböztetést, látom, hogy egy barátom nem tudja focizni vinni a lányát, mert a klubok fiúkból akarnak profikat nevelni, és nem gyerekeknek lehetőséget adni a sportra. Látom azoknak a szerencsétlen nőknek a tömegeit, akiket partnereik bántalmaznak és megfélemlítenek. Látom, milyen hálátlan vállalás ma egy gyerek, látom, milyen közönnyel szemléli a társadalom és sokszor a család, hogy a dolgozó anyák miként görnyednek meg a súlyos terhek alatt. Látom, hogyan működik a kirekesztés még a Magyar Tudományos Akadémia testületeiben is, ahol a sok vén szexista akadémikus a nyugdíj mellett százezreket tesz el a semmiért, miközben nap mint nap gondoskodik arról, hogy kellő mértékben konzerválódjanak a huszadik század viszonyai – így szégyenítve meg jobbnál jobb női tudósok tucatjait.
Az is jól látszik, hogy a fogyasztás, az élmény és a pillanat kultúrája nők százmillióit állítja olyan kérdések elé, amelyekre nincsenek válaszaik. Hogyan lehet karriert és szabadidőt menedzselni, és hogyan lehet ehhez megbízható társat találni? Hogyan lehet ennyi lehetőség közül választani? Hogyan lehet ennyi elvárásnak megfelelni? Nincsenek működő receptek – mindössze a szerencsés kevesek és a keserű tömegek látszanak. Minden elkeseredett és boldogtalan nőre jut egy elkeseredett és boldogtalan férfi, mert bármilyen erővel tiltakozzanak is a szektás gyűlölködők, az emberi fajt az evolúció igenis a nemek közti együttműködésre és munkamegosztásra kényszeríti. Egyénileg néhányan talán elmenekülhetnek ez elől, de a többség boldogsága a másik nem kezében van. Egyedül sérülékenyek vagyunk.
Azt hiszem, számos olyan területet találunk, ahol mi, feministák átvehetnénk a kezdeményezést, hogy a cselekvő feminizmus végre ne a gyűlölet, a lájkvadászat, a jól átélhető sérelmek, a bűnbakképzés és az egyre mélyülő árkok forrása legyen. Kényszerítsük ki a cégektől és az államtól a hatórás munkanapot! Ne többletjogokért harcoljunk, hanem szerezzünk végre érvényt az egyenlő jogoknak! Ne a családon belüli erőszak női áldozatairól beszéljünk, hanem minden áldozatról: nőről, férfiról, lány- és fiúgyerekről. Ne politikai kvótákat követeljünk a nőknek, hanem ha látunk a politikusok között egy miniszterelnök-jelöltnek alkalmas nőt – amilyen mondjuk Szél Bernadett –, akkor fontoljuk meg a támogatását! Ne hivatásos forradalmárok agresszív küldetéstudata vigye sikerre az ország fontos ügyeit, hanem a választott vezetők hitele és rátermettsége!
Soha nem szabad hagyni, hogy az igazságosságért, a méltányosságért vagy az emberi jogokért zajló küzdelem nők, szegények, fogyatékosok, cigányok vagy munkavállalók ügye legyen – ezek mind a mi ügyeink. Ha bárkit jogfosztanak, kizsákmányolnak vagy eltaposnak, mellé kell állnunk, mert egyedül ez a helyes. Világunkat szétszaggatják a férfienergiák: a verseny, a kompromisszumképtelenség és a pszichopátiás gátlástalanság. A megoldás erre azonban semmiképp sem a női testben tomboló maszkulin erők hatalomátvétele, hanem egy új, empatikus és humánus diskurzus megalkotása a nemek közti kooperáció szellemében.
