Spekulatív érzékenység: a gyűlölet új ideológája

Íme a huszonegyedik századi cenzúra működés közben.

Egy groteszk Facebook-bejegyzés miatt indított ellenem karaktergyilkos pogromot Mérő Vera közel húszezres ultrafeminista gyűlöletportálja. Ennek a „közösségnek” a nevéhez fűződik az EFOTT szerintük szexista plakátjának eltávolítása a közterekről, amely plakát történetesen egyáltalán nem volt szexista – rajtuk kívül senki nem látott férfierőszakot azon a fotón, amelyen egy női modell a saját fenekébe markol. De ha még elhiszem is, hogy valaki rossz látással, távolról és szemüveg nélkül esetleg nem ismeri fel, hogy egy női kezet lát, akkor sem értem, miért nem azt gondolja az illető, hogy itt egy pasi kedvesen belemarkol a partnerének a fenekébe – ez a gesztus a szemében miért abúzus, és miért nem a szeretet gesztusa? Csakhogy a megfigyelő lelki démonai éppúgy gátolják a valóság értelmezését, ahogy az észszerű érvek mérlegelését – így a szervezők az agresszív nyomulást látva meghátráltak, és visszavonták a plakátot. Mérő Vera az EFOTT hirdetésének eltörlése után velem szemben is a szándékos félreértés jól bevált receptjét követte: bejegyzésemet álságos szemforgatás közepette nevezte kegyeletsértőnek, amit aztán az általa felhergelt feminista házmesterosztagok addig jelentgettek fel a Facebookon, mígnem az amerikai multi jogorvoslati lehetőség és indoklás nélkül törölte. Íme a huszonegyedik századi cenzúra működés közben.

Mérő Vera szerint sokkal rosszabb vagyok, mint a nácik, nem vagyok alkalmas arra, hogy jóérzésű ember közös levegőt szívjon velem, továbbá maszturbáló majomnak nevezett – az itt olvashatónál kevésbé irodalmi stílusban. Amikor az ember a veszettség és a személyeskedés ilyen mértéktelenségébe ütközik, három lehetőség közül választhat. Megteheti, hogy nem megy bele a vitába; negligálja az ellene uszító személyt; nem vesz tudomást a lájkvadászat szándékával elkövetett gyűlöletkampányról. Ha ezt teszem, azzal felkínálom a torkom valamennyi unatkozó feministának, dawkinsistának, orbánistának, gyurcsányistának és mindenki másnak, akivel valaha konfliktusom volt, hogy marjon rá bátran – ha eléggé alpári és jellemtelen módon teszi, biztosan nem fogok válaszolni, így még a vitát és az azzal járó megszégyenülést is megússza. A második lehetőség viccet csinálni az esetből: nem tagadni sem majom voltomat, sem a maszturbálást, és megnyugtatni Mérő Verát, hogy szexuálisan nagyon is vonzónak találom. A harmadik lehetőség a feministák által gyakorolt receptet követni: mártíromságból és képmutatásból hitelt ácsolni, ennek védelmében megsértődni és szemeket forgatni – ami aztán erkölcsi felhatalmazást nyújt az igazán goebbelsi igényű gyűlöletpropaganda kiárasztásához: fel lehet venni a kesztyűt, el lehet kezdeni ordenáré módon személyeskedni, Mérő Verát az övéihez hasonlóan durva jelzőkkel illetni, vagyis az alávaló sértésekért hasonlóan alávaló sértésekkel elégtételt venni.

A helyzet az, hogy számomra a második lehetőség volt az egyetlen vállalható opció, úgyhogy úgy döntöttem, viccet csinálok a majmozásból: kétbekezdésnyi terjedelemben biztosítottam az elvtársnőt, hogy mennyire vonzónak találom szexuálisan, ennek a fényében pedig már nem is tűnik sértésnek az általa rám alkalmazott „maszturbáló majom” megnevezés. Úgy vélem, ha létezik kulturált és európai reakció egy ilyen típusú nyilvános megszégyenítésre, akkor ez az volt.

A válasz nem késett sokat. A Glamour magazin által az év hősnőjének választott feminista filozófus, Réz Anna a történtek fényében az Üvegplafon platformon kinyilvánította, hogy nem pusztán a feministákat gyűlölöm, hanem a nőket. Holott én olyannyira nem gyűlölöm a nőket, hogy magam is feminista vagyok: hiszek a jogegyenlőségben, a szexuális szabadságban, a szabad tanulásban és karrierválasztásban. Bár valóban nem támogatom a női többletjogokat célzó kvótákat – csakhogy feminista nők és férfiak milliói vannak ezzel ugyanígy. Lehet, hogy én vagyok az első nőgyűlölő feminista? Aligha az első. Rendkívül nyugtalanító érzés, hogy Réz Annáék szemében ezekkel az elvekkel valaki nőgyűlölő lehet – félő, hogy azon a napon, amikor áttörik az üvegplafont, a lehulló szilánkok péniszeket és klitoriszokat metszenek majd le mindazokról, akik nem csatlakoztak időben az élcsapathoz. Az esetben az a leginkább zavarba ejtő, hogy eszem ágában sem volt gúnyolódni, Mérő Vera tényleg szép nő – csakhogy Réz Anna ezt szándékosan nem érti: mindössze három-négy nagyobb követ kér, ha már nyilvános kövezés zajlik.

Ilyen hisztérikusan szektás, megszállott emberekkel soha nem lehet konszenzusra jutni, mert minden konfliktus alkalmával oly mértékben sérül a valóságérzékelésük, hogy képtelenek megkülönböztetni egy viccet, egy szexi plakátot vagy egy primitív melós füttyögését a nemi erőszaktól meg a szexrabszolgaságtól. Annyira megbízhatók a reakcióik, mint azé a mérlegé, ami akkor is kiakad, ha madártoll hullik rá, és akkor is, ha ólomgolyó.

Azt is egyre világosabban látom, mennyire torzítja a közéleti vitákat, hogy ezekben szinte mindig olyan civilekkel találom szembe magam, akik nem civilek, hiszen nincs polgári foglalkozásuk – valójában hivatásos forradalmárok, akik nem sebeket akarnak begyógyítani meg igazságtalanságokat orvosolni, s aztán menni vissza mérnöknek, tanárnak vagy orvosnak. Harci kutyák ők, akiknek az egzisztenciájuk függ attól, hogy minden nap minden percében a legradikálisabbak és a legvéresszájúbbak legyenek – különben hamarosan bejelentkezik a fizetésükért valaki, aki nem ismer megalkuvást.

Margaret Atwood korunk talán legjelentősebb feminista szerzője, akinek megrázó disztópiájából, A szolgálólány meséjéből az MGM nemrég gyártott kiváló tévésorozatot. Amikor megkérdezték, mit jelent számára a feminizmus, az írónő, aki többet tett a női jogokért, mint amennyit Mérő Vera és Réz Anna valaha is tenni fog, így felelt: „Olyan sok jelentés tapadt már ehhez a fogalomhoz, hogy először azt kell tisztázni, a kérdező mit ért alatta. Ha azt, hogy a nőknek állampolgárként a férfiakéival egyenlő jogaik legyenek, akkor feminista vagyok, ha viszont azt, hogy egy nőnek egy férfival szemben mindig igaza van, akkor nyilvánvalóan nem.” Ha a fentieket történetesen nem épp Margaret Atwood, hanem a magyar közélet egyik szereplője mondja, a genderszekta nyilvánosan koncolná fel. Feministagyűlölő és nőgyűlölő volna – ahogy én. Épp olyan könnyen röppennek korunk ultrafeministáinak szájából ezek a szavak, mint a nemzetiszocialistákéból a „zsidóbérenc” vagy a bolsevikokéból az „osztályellenség”.