A beárazott nemzettudat

A katalán kormány gátlástalansága minden európai autonómiatörekvést megrendít.

A katalán kormány taktikája egyszerű: addig kell provokálni a spanyol kormányt és a spanyol hatóságokat, amíg azok hibát nem követnek el. Addig kell szítani a spanyol társadalom nacionalizmusát, míg az ki nem követeli a spanyol jobboldaltól a legkeményebb fellépést. Ekkor végre áldozati pózokba vághatják magukat, és nem is kell mást tenniük, mint várni, hogy a világ közvéleménye kihisztizze nekik azt a függetlenséget, amit ők nem tudtak. A függetlenségre vágyó népek tagjai – akár a kurdok, akár a horvátok – mindig is hajlandók voltak megvédeni országuk határait, és ha kellett, életüket adták annak szabadságáért. Nos, a katalánok nem ilyen forrófejűek: ők csak szeretnének felülni a nosztalgiavasútra, és újrajátszani a spanyol polgárháborút, ezúttal a köztársaság győzelmével végződően – de ezért eszükben sincs nagyapáikhoz hasonló áldozatot hozni. Igazi huszonegyedik századi politikai termékkínálat: szórakoztató show-műsor, nosztalgia, izgalom, a történelemformálás élménye, és a legtöbb, amit veszíthetsz, az a függetlenségre költött emelt díjas hívás ára. Szabadságharc fotelből – épp ahogy itthon a fideszes nyuggerek aláírásokkal és személyiigazolvány-számokkal védik a déli határt. A pózok, az indulat, a hangvétel mind-mind háborús, csak érjünk oda a plázába háromnegyed kilencig, mert zár a Rossmann – a huszonegyedik századra idáig inflálódott a politika. Hogy ebből végül tragédia vagy komédia lesz? Nos, bármelyik lehet. Ahol a korszellem ennyire elszakad a valóságtól, ott bármi megtörténhet.

Ha az a kérdés: jár-e a katalánoknak a függetlenség, nehéz a válasz. Mi, magyarok ismerjük a kis nemzetek nyomorúságát. Ha máshonnan nem, a történelemkönyvekből jól tudjuk, milyen az élet az elnyomásban. Sajnos olyan elnyomásban nekünk soha nem volt részünk, ahol a minket megszálló birodalom leggazdagabb régiója lehettünk. Nem tudjuk, milyen az, ha kisebbségben széles körű autonómiát élvezünk – ezt a versailles-i Kis-Trianon palotában elszakított magyarság soha nem tapasztalhatta meg. Annál inkább azok a katalánok, akik úgy akarnak elszakadni Spanyolországtól, hogy többségük a kasztíliait használja anyanyelvként. S miközben vinnének magukkal két-három millió spanyolt az ismeretlenbe, otthagynának délen másfél-két millió katalánul beszélő katalánt, akikkel érdekes módon már nincs akkora közösségi élményük, hiszen ők nem termelik olyan szorgalmasan a GDP-t, mint Barcelona és környéke. Őket nem kérdezték meg a távozásról vagy a maradásról – őket nem akarják magukkal vinni az új hazába.

Katalónia a spanyol GDP húsz százalékát termeli meg, és ebből csak nyolc százalékot kap vissza – ez a finn életszínvonallal hergelő katalán politikai elit legfőbb érve a függetlenség mellett. Ezek a politikusok döntően baloldaliak, akik pontosan értik, hogy a katalánok azt a húsz százalékot azért tudják produkálni, mert a fejletlenebb régiókkal szemben nem csekély előnyt élveznek. Ha Katalóniát vámhatárok vennék körül, ha a nagy cégek, amelyek Barcelonában mutatják ki a profitjukat, bár egész Spanyolországban működnek, sorban kivonulnának, ez a húsz százalék nem sokáig maradna húsz százalék. Katalónia a közös spanyol és európai piac haszonélvezője. Ahogy a német gazdaságnak nem érdeke leállítani a kelet felé ömlő európai pénzügyi transzfereket, ezek nagy része ugyanis visszaáramlik a német gazdaságba, úgy a katalánoknak sem ártana ezt átgondolniuk. Jól látjuk, Nagy-Britannia is milyen nehéz helyzetbe lavírozta magát azzal, hogy meg akarta spórolni az uniós fejlesztési pénzeket. Ezek folyósítása kifejezetten a gazdag országoknak és régióknak jó üzlet – ők találták ki. Mára azonban olyan fokú lett a mohóság, hogy a jó üzlet sem elég jó: minden kell – ezért pusztító a kapitalizmus. A baloldali hagyományaira oly büszke Katalónia elitje jelenleg ott tart, hogy neoliberális, jóléti soviniszta módon érvel azzal, hogy a lusta spanyolok ne vegyék el a szorgalmas katalánok pénzét. A leggazdagabb tartomány kész felrúgni a szolidaritást a teljes Spanyolországgal és az ott élő kétmillió katalánnal.

A katalán függetlenség mellett elhangzó végső érv a nemzeti önrendelkezésre való hivatkozás, amit az elszakadás hívei ebben a kérdésben alapvető emberi jognak próbálnak feltüntetni. A száz évvel ezelőtti wilsoni elvek ilyen önfeledt megvallásához, úgy érzem, itt és most vagy elvakult idealistának, vagy cinikus szélhámosnak kell lenni. Mert ha ezek az elvek működtek is, mindig háború, terror és katonai erő volt a fedezet mögöttük, és legalább annyi igazságtalanságot teremtettek, mint amennyit megoldottak. Máskor egyszerűen csak visszaéltek velük, mint 1920-ban a versailles-i Kis-Trianon palotában. Ha elméleti síkon el is fogadjuk a népek önrendelkezésének jogát, mint mindent vivő adut a pakliban, máris indokolttá válik a kérdés: a Katalóniában élő spanyol identitású millióknak van-e joguk az önrendelkezéshez? Van-e joguk kikiáltani Spanyol-Katalóniát? Vagy menjünk tovább: van-e joguk az Európa nagyvárosaiban létesült török, kínai és muszlim negyedeknek népszavazást tartani a függetlenségükről? Van-e joga három Pest megyei sváb falunak elszakadni Magyarországtól, és adóparadicsommá válva, kaszinókat üzemeltetve meggazdagodni? Úgy gondolom, könnyen belátható, hogy a nemzeti önrendelkezést ilyen általános érvényű szabályozó elvvé tenni mekkora ostobaság. Különösen akkor, amikor a québeci franciák és a négyféle nyelven beszélő svájciak példáján egyaránt látszik, hogy van más út: az egyéni és kollektív jogok kiterjesztése, ami nem új elnyomást, nem új kisebbségeket, nem új határokat, nem új konfliktusokat teremt, hanem békét és prosperitást.

Katalónia jelenlegi függetlenségi harcának mibenléte az FC Barcelona mezének történetére tekintve a napnál világosabban reprezentálódik. Több mint egy klub – ez a Barcelona labdarúgócsapatának identitása. Az FC Barcelona nem pusztán egy csapat a sok közül, hanem a katalán identitás, a katalán függetlenség, a katalán megmaradás politikai programja egyben. A Barcelona ennek szellemében soha nem úgy tekintett a mezére, mint egy futballdresszre, hanem mint egy nemzeti zászlóra. A Barcelona mezén ezért soha nem volt reklám, ahogy annak sincs ára, hogy egy cég logója a magyar trikolór középső, fehér sávjába kerüljön. Hiába szűkölködött Katalónia Franco uralma alatt, a klubvezetők tartották magukat apáik elvéhez: a katalán nemzettudat nem eladó. Aztán meghalt Franco, Spanyolország csatlakozott az Európai Unióhoz, és az egész Pireneusi-félsziget csodás fejlődésen ment át. Ekkor az FC Barcelona vezetői azt mondták, továbbra sincs ára a mezüknek, de örömmel fizetnek a Unicefnek, hogy használhassák a logójukat. A történelmi gesztust látva nem győzött lelkendezni a nemzetközi közvélemény, a Barcelona pedig az egyetlen csapat lett a világon, amely nem pénzt kért egy cégtől a szponzorációért, hanem pénzt fizetett egy karitatív szervezetnek a jószolgálatért. És a Barcelona még gazdagabb klub lett, már ott voltak Európa öt legtőkeerősebb csapata között, az ő mezüket viselték a világ legjobbjai, őrült pénzekért igazoltak játékosokat, ám amikor lejárt az együttműködés a Uniceffel, kiderült, hogy az mindössze a legendás mez értékesítésének bevezető kampánya volt. A klub menedzsmentje tőzsdére vitte a mezt, és eladta a legtöbbet ígérő olajsejknek – akkor, amikor már a legkevésbé volt szükség a pénzre.

Sajátos részlet, hogy még idén is, amikor Európa már döntött délkeleti határainak lezárásáról, Barcelonában háromszázezres tömeg vonult fel a Willkommenskultur szellemében a határok megnyitásáért. A katalánok megmutatták a világnak, hogy nem hisznek a határokban, és szolidárisak a Közel-Keleten és Afrikában nyomorgó milliókkal – ha rajtuk múlik, jöhetnek mindannyian. Aztán kiderült, hogy egy határban azért mégis hisznek: abban, ami Katalóniát elválasztja Spanyolországtól. Azt a szolidaritást, amit a harmadik világ népei iránt tanúsítanak, a spanyolok lehetőleg már ne vegyék magukra.

Magyarországra és a magyarokra vonatkozóan a fentiekből két tanulság következik. Egyrészt: a katalán kormány gátlástalansága minden európai autonómiatörekvést nyilvánvalóan megrendít majd. A többségi társadalmakat vezető kormányok le fogják vonni a következtetést, hogy hiba kollektív jogokat adni, az autonómia ugyanis lám: az elszakadás előszobája. Másrészt ha a független Katalónia egy nap – nem mostanában – az Európai Unió tagja lesz, számíthatunk arra, hogy minden morzsát sajnálnak majd, ami az unió asztaláról a szegény keleti országok elé lehull.