Két éve még Bernd Storck volt a mester, az esőcsináló, a nemzet megmentője – ma már alkalmatlan, hozzá nem értő selejt. A magyar népnek mindössze két működési módja van: vagy alázatosan meghódol, vagy dühödten elzavarja azt, akit tegnap még pajzsra emelt. Méltósággal győzni és méltósággal veszíteni – mindkettőhöz tartás kell. Itthon ez fájdalmasan hiányzik. Ha győz, pöffeszkedővé, ha veszít, ronggyá válik a magyar: a siker pillanataiban elfelejti a tegnapi kudarcot, a kudarc pillanataiban elfelejti a tegnapi sikert.
Az Európa-bajnokság után éppen olyan hisztérikus és mérték nélküli volt az eufória és a hála, amilyen most a harag és a hálátlanság. Magyarországra hívunk egy német edzőt, hogy új mentalitást hozzon, de a miénk változatlan. Nem új hozzáállást akarunk, hanem győzni – lehetőleg a régivel.
Egy olyan válogatottról van szó, amelynek legjobb játékosa és csapatkapitánya, Dzsudzsák Balázs harmincévesen már levezet az Egyesült Arab Emirátusokban. Egy olyan válogatottról van szó, amelynek legfeljebb egy-két játékosa akad, aki a kezdőcsapat tagja bármelyik európai topligában. Egy olyan válogatottról van szó, amelynek nincsenek klasszisai: ezt a minőséget sehol nem jegyzik Európában. Ideje szembenézni a fájdalmas ténnyel: az Európa-bajnoki szereplés ritka nagy szerencse, kifutott eredmény volt – reálisan nincs helyünk a kontinens legjobb huszonnégy csapata között. Csakhogy az önképünket továbbra is Puskás, Bozsik és Hidegkuti, Albert, Bene és Mészöly emléke határozza meg: nem látjuk reálisan sem a magunk képességeit, sem a minket körülvevő valóságot. A magyar labdarúgás a velejéig korrupt, a magyar edzők szakmailag alkalmatlanok, és ha sok pénzből külföldi játékosokkal töltjük fel a bajnokságot, abból tíz év múlva sem lesz erős válogatott.
Hagyni kellett volna Storckot dolgozni – mert ha két éve alkalmas volt, akkor most is az. Ha pedig két éve sem volt alkalmas, akkor talán nem kellett volna úgy hajbókolni előtte, mint Rákosi elvtárs előtt. Ezután a kudarcos világbajnoki selejtező után azt kellett volna mondani Bernd Storcknak, hogy mondjon le a fizetése feléről, és építsen csapatot a következő tíz évnek. Csakhogy a szotyizabáló, korrupt oligarchák most akarják a sikert, most akarják élvezni a nép lelkendezését, most akarják igazolva látni a stadionokat, a focira elégetett állami tízmilliárdokat – ezért bűnbak kell. Holnap hoznak valaki mást, hogy holnaputánra is meglegyen a bűnbak.
Aki a magyar futballt meg akarja menteni, annak meg kell szüntetnie a közpénzek beáramlását a sportágba – kapjanak a labdarúgók annyi pénzt, amennyit megtermelnek. Az akadémiákat pedig továbbra is támogatni kell. Minden edző és minden gyúró legyen külföldi, és képezzenek olyan játékosokat, akik megállják a helyüket Spanyolországban, Angliában, Olaszországban vagy Németországban is. Olyan mentalitást neveljünk beléjük, amelynek birtokában nemcsak a sok pénzt, a gyors kocsikat meg a jól kinéző modelleket akarják, hanem klasszisokká, példaképekké, legendákká válni. Ennek szellemében az Emirátusokból hazaérkező Dzsudzsák Balázs lehetőleg ne legyen a magyar válogatott csapatkapitánya, hisz a kapzsiság és az eltékozolt tehetség élő szobrára karszalagot adni már a kezdőrúgás pillanatában a kudarc egy neme.
Két éve, amikor Bernd Storck lényegesen magasabban jegyzett brand volt a futball világában, mint a magyar labdarúgó-válogatott, a szövetségi kapitány minden vonzó ajánlatot visszautasított, és folytatta a munkát ennek a sehol sem jegyzett kis csapatnak az élén. Most, hogy a derűre ború jött, Storck két évvel ezelőtti állhatatosságára bűnbakgyártás és leszámolás a válasz. Ami történt: közös szégyen. Köszönök és sajnálok mindent, Herr Storck!
